Ha nem tudsz megváltoztatni egy helyzetet, akkor változtass a hozzáállásodon!
Néha egyszerűen lehetetlen változtatni a fizikai körülményeken, vagy legalábbis nem belátható időn belül, esetleg drasztikus fordulat nélkül – mégis boldogtalannak érzed magad. Nem találod a megfelelő állást, folyton belebotlasz egy rosszakaróba. Mit tehetnél ilyenkor?
Változtass felfogásodon, vagy véleményeden a helyzettel kapcsolatban – ez pedig segít változtatni hozzáállásodon is.
Több mint 2000 évvel ezelőtt Epiktétosz, a görög filozófus így fogalmazott: „Az embereket nem a velük történő dolgok zavarják, hanem az azokkal kapcsolatos véleményeik és elveik. Mikor akadályoznak, zavarnak vagy bántanak minket, hadd ne mások hibáinak tulajdonítsuk ezeket, hanem önmagunkénak; vagyis saját elveinknek és véleményeinknek.”
A modern viselkedéstudomány pedig egyetért ezzel – írja a Filantropikum.com.Albert Ellis, aki a racionális érzelmi viselkedésterápia kifejlesztéséért vált elismertté, elmondta: az, ahogyan az emberek bizonyos dolgokra reagálnak, leginkább az események látásmódjától, és nem pedig maguktól az eseményektől függ.
Lássunk 5 tanácsot, hogyan lehet változtatni felfogásunkon és a dolgokhoz való hozzáállásunkon: Valld be magadnak, hogy nem vagy boldog.
Semmin sem változtathatsz addig, amíg nem tudatosítod, hogy változtatni kell rajta. Ne szajkózd tovább, hogy bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Inkább irányítsd tudatosan az események és emberek által kiváltott gondolataidat és reakcióidat. Tudd, hogy az optimizmus mindig egy lehetőség.
Senki sem született alapból jó vagy rossz hozzáállással. Ez olyasmi, amit személyes tapasztalataid alapján alakítasz ki. Nagyon kevés a reménytelenül menthetetlen helyzet – mindig próbálj valami pozitívumot találni a kihívó helyzetekben, és írd is le ezeket, hogy később is emlékezz rájuk.
Használj pozitív szavakat.
Egész nap használj olyan kijelentéseket, hogy „bizakodó vagyok”, vagy „majd találok rá megoldást”. A kimondott szavaknak óriási hatása van viselkedésedre és érzelmi állapotodra.
Keresztény önmegvalósítás – felebaráti szeretet helyett?
Részlet Christa Meves (1925) „Wahrheit befreit” (Az igazság szabaddá tesz) című könyvéből.
Igazán egészséges és épen maradó önmegvalósítás csak a tapasztalat józan elfogadása után kezdődhet el: az ember nem csupán nincs abban a helyzetben, hogy megváltsa önmagát, hanem itt a földön születése és halála között ki van szolgáltatva a természetnek, és nem marad más számára, mint kiegyezni sorsának nyomorultságával.
Mégis van a menekülésnek egy keskeny útja: elfogadni Isten ajánlatát, az ő 2000 évvel ezelőtt kinyilatkoztatott igazságát, és megváltását azok számára, akik ezt hittel elfogadják. Ebben az elgondolásban rejlik az átfogó és reális önmegvalósítás, mert ez az emberből mint a Teremtő teremtményéből indul ki. A Teremtőnek terve van az emberrel, égbetörő terve: valósítsa meg a földön az Ő országát, a szeretet országát. Értse meg a minden egyes embert személyesen, de természetfölötti módon szerető Istent (az ő kinyilatkoztatása szerint), és ezt tegye – a mennyei Atya iránti hálás szeretettel – élete központi feladatává.
Az emberiség minden fölfuvalkodott önmegváltási kísérletével szemben ez az önmegvalósításnak igazi alapeszméje. Minden önmegvalósítás első feltétele tehát: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből” (Mt 22,37).
Ez az a lépés, amelynek az „árnyékkal” való minden küzdelem előtt meg kell történnie. A szerető, életet, sőt örök életet ajándékozó Isten iránti szeretetteljes hála teszi lehetővé, hogy az Istennek önként, szeretettel engedelmeskedő ember számára szabad út nyíljék aktív együttműködésre az isteni segítséggel.
Csak ennek a hitbeli lépésnek a megtétele után, a következő lépés – „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,39) – kapcsán tapasztalja meg az ember, hogy nem szabad önmagával megelégednie, mert akkor váratlanul Isten ellen fordulhat, és megmaradhat a bűnben.
Csak ez a keserű megállapítás teszi Krisztus megváltói tevékenységét megszabadító, lelkes örömmel köszöntendő fölismeréssé. Ez vezet a helyesen értelmezett – az összes önmegváltók által ígért (de be nem váltott) – lelki békéhez.
Az önmegvalósítás témájához nem is olyan egyszerű egészségesen viszonyulni. Szélsőséges nézőpontokból az önmegvalósítás lehet marketingszagú varázsige, más – mondjuk vallásos – elgondolás szerint ez felérhet egy mocskos szájú káromkodással is. Mindez csak attól függ, hogy mit értünk az önmegvalósítás kifejezés alatt.
Én 23 éve vagyok hívő, és bevallom sokáig azt hittem, hogy olyan nagy terveket szőni, álmokat dédelgetni, amelyek túlnyúlnak a helyi gyülekezet szükségletein és határain, már önmagában is bűn.
Mindannyian úgy érkezünk erre a világra, hogy már van egy kis csomagunk: talentumok, adottságok, hiányosságok és egy zárt doboz, amelyre rá van írva: KÜLDETÉS. A mi feladatunk a dobozt kibontani, és felfedezni a tartalmát.
A küldetés mindig túl mutat saját magunkon és a jelenlegi határainkon. Csak rajtunk áll, hogy át tudjuk-e élni, meg tudjuk-e azt valósítani. Vagyunk-e elég bátrak álmodni és meglépni azt a bizonyos lépést még akkor is, ha ezzel hülyének néznek vagy a környezetünk rosszallását váltjuk ki. A küldetésnek mindig vannak ellenségei. Sokszor azok hátráltatnak, akiknek támogatniuk kellene.
Ma már merek bátran gondolkodni, véleményt formálni, álmodni és megvalósítani. Szerencsére a környezetem is támogat ebben, vagy legalábbis nem hátráltat.
El kell dönteni, hogy bégető birkaként éljük le az életünket, vagy ráállunk arra a sínre, ami a HELYES önmegvalósítás felé visz. A helyes önmegvalósítás nem csak rólunk szól, de mi is boldogok leszünk általa. Jézus azt mondta: „Ha valaki nagy akar lenni közületek, az legyen mindenki szolgája.” Attól viszont nem kell félni, hogy valami nagynak leszünk a részesei. Sokan nem járnak megfelelő iskolába, a képességeinél sokkal alacsonyabb szintű munkát végeznek, mert azt gondolják, hogy ez milyen alázatos dolog. Aztán meg olyan hülyeségeket mondanak, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje – pedig a kereszt nem is erről szól. Ez csak szimpla ostobaság!
Másik oldalon pedig ott a felfújt egójú gátlástalan ember: minden csak róla szól, mert ő az univerzum közepe. Aki bárkin bármikor áttapos, felelősséget nem vállal a tetteiért és nem tud elköteleződni sem.
Nem is csoda, ha a fejlett társadalmak lassan kipusztulnak, mivel a gyerekvállalás nem fér bele az önmegvalósításba. Na jó egy díszpinty maximum! Ez korszellem, trend, aminek nagyon könnyű bedőlni. Annyi ismerősömtől hallottam 40 felé is, hogy nem akar gyereket, mert… és jönnek a hamis kifogások: majd ha lesz házam, kocsim. Én az első gyereket egy fürdőszivacsra vállaltam be, ennyit tudtam venni – ez a másik véglet, de nem bántam meg!
Annyira jó volt megnézni Dr Bagdy Emőke kisfilmjeit önmegvalósítás és önismeret témában!
Az önmegvalósítást valahogy így fogalmazza meg:
Mindannyiunknak az a vágya, hogy eljussunk valahová, hogy elmondhassuk, hogy nem hiába éltünk, nyomot hagytunk a világban, valamit világra hoztunk, megvalósítottunk.
Konzumkultúra: – Na, mutasd meg, hogy mid van! Milyen a tulajdonod, lakásod, kocsid – ez a tárgyi kultúra elhatalmasodása. Nincs igazi tartalom. Ha a lényedet abban határozod meg, hogy mid van, az az individuum apoteózisa, az önmegvalósítás zsákutcája.
Amikor a nő gyermeket hoz világra: királynői küldetését teljesíti. Ugyanúgy a férfi is királyi küldetését teljesíti, amikor nemz, és megteremti a puha fészket.
Ez a MAGFUNKCIÓ! Hiába változik a világ. Az önmegvalósítás másik eleme: a VILÁG SZOLGÁLATA. amim van adom: selfexpanzió. Ha tetszi, ha nem mindannyian szolgálók vagyunk. Ha ezt tudatosítjuk, még boldogok is lehetünk!
Ebben a rövidfilmben Dr. Bagdy Emőke bemutatja az identitástudatunk kialakulásának szakaszait:
Önismereti zárlat 10 éves korunkig: Addig fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk, de megtudjuk. – Hogy kitől?- a szülőktől. A szülő szeretettel fogadja a gyermek botladozását. 2,5 éves korban kialakul a dackorszak, mert a kisgyerek szociálisan megszületik, amikor, kimondja, hogy én. Azért mond nemet a szülői beavatkozásokra, mert próbára kell tenni e saját magát, hogy mire képes. Itt lehet a z első sebeket kapni: – Ne csináld, majd én megcsinálom helyetted!
3-5 éves kor azonosulás a szülőkkel.
Iskolás kor: teljesítés. A későbbi önértékelés itt kaphatja a halálos csapásokat szülőktől, tanároktól: – Ügyetlen vagy! Hülye gyerekem van! Ezek nagyon mélyen bevésődnek. Nem hisszük el, hogy képesek leszünk valamire. Szomorúan beletörődünk, hogy hülye gyerekek vagyunk, és nem is fogunk produkálni.
10 éves korban a jó pedagógus bátorító pedagógiát alkalmaz. Mindig azt mondja: – Jól van! Majd meg tudod csinálni legközelebb. Tudom, hogy okos vagy.
További 10 évig az identitásunkat, önazonosságunkat építjük. Összerakjuk a téglákat, amelyeket eddig összegyűjtünk. Innen beszélhetünk az önismeretről, hogy mit tudunk önmagunkról.
Kialakul egy személyes énkép.
Van visszatükrözött énkép: hogy hat rád a cselekedetem.
Tulajdonított: azt hiszem, hogy azt hiszed, hogy… feltételezések
Ideál: ha én olyan lehetnék, mint te! Ezek a nagy barátságok alapjai: a másik rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amilyen én is szeretnék lenni. Ez a kamaszkor jellegzetessége.
Az énképben mindez benne van. Fontos a lélekszilárdság, ami kell ahhoz, hogy ne legyünk olyanok ,mint a kaméleon.
Korai zárás: gyerekek maradunk, mindig szükségünk van támaszra.
20-25 éves korban akkor beszélhetünk felnőtt személyiségről, ha kialakul az elköteleződésre való hajlandóság és a felelősségvállalás. Ez szükséges a boldog párkapcsolathoz és a családi élethez.
Napjainkban egyre több nő őrlődik a kétségbeesett próbálkozások közepette, amikor a magánéletet és a karriert igyekszik egyeztetni. Egyre többen vetik el a családalapítás gondolatát attól való félelmükben, hogy az önmegvalósítás és a család nem fér össze. Eva Herman, a Németországban ismert és elismert újságíró és televíziós műsorvezető könyve provokatív védőbeszéd a nőiesség gyökereihez való visszatérés mellett.
„Mi nők sok mindent elértünk. Díszlépésben masírozunk az ellentmondásokkal teli mindennapokon keresztül. Kétségbeesetten vágyunk biztonságra, otthonra és családra, és naponta magányos harcot vívunk a férfiak uralta munkahelyeken. Lemondunk a gyerekvállalásról, és ha mégis van egy-két csemeténk, amilyen gyorsan csak lehet, idegenekre bízzuk őket. A magánélet és a karrier közötti egyensúlyozás felér bármilyen extrém sporttal, és felőröl bennünket, ahelyett hogy szárnyakat adna. Megéri ez? Milyen árat fizetünk azért, hogy emancipáltak és öntudatosak legyünk? Nők vagyunk még egyáltalán?” – efféle kérdéseket feszeget a Miss Tévéhíradó könyve. Frau Hermann nem könyvből tanulta a jelenséget. Ő maga is a média világának taposómalmában „önmegvalósított” már jó ideje, és harmadik férjével élt, amikor harminchét évesen egyszer csak megváltozott benne valami. Egészen addig a munka volt a mindene, aztán eljött az idő, hogy nem tudott úgy elmenni egy babakocsi mellett, hogy bele ne kukkantson. Meghozták a bátor döntést, és gyermeket vállaltak. „Vélt felsőbbrendűségem és uralkodni vágyásom fokozatosan átadta a helyet a mások szükségleteihez való alkalmazkodásnak, ezt a folyamatot magam is meglepetten konstatáltam” – vallja be őszintén. Ma már úgy nyilatkozik, hogy ha újrakezdhetné az életét, otthon nevelné öt gyermekét. Ez a vonat neki már elment, de ismertségét kihasználva azon igyekszik, hogy másokat időben meggyőzzön a női szerepekhez való visszatérésről. „Úgy érzem, az én felelősségem, hogy beszéljek arról, amit egy nő sem vall be szívesen: néha teljesen kikészülünk a saját – még oly intelligens – életünkre vonatkozó elképzeléseinktől.”
Önmegvalósítás vagy kényszer?
2006-ban a Cicero című lapban feltette a kérdést: „Vajon az emancipáció csupán tévedés?” A cikk Németország-szerte heves vitákat kavart. Az írónő ellen a feministák hecckampányt indítottak, hogy a főnökei előtt befeketítsék, egzisztenciálisan ellehetetlenítsék. Nyilvános levelekben vádolták azzal, hogy visszasírja az „ötvenes évekbeli, tűzhelyet melengető anyucit”. Ennek ellenére látott napvilágot ez a könyv, melyben e vitáról is szókimondóan beszámol.
Mára divatossá vált, hogy valósítsd meg önmagad, élj a jogaiddal anélkül, hogy tekintettel kéne lenned valakire. Járványosan terjed az egoizmus, felértékelődik a szingli lét. „Az egész egy kerékben futó aranyhörcsögre emlékeztet, aki csak szalad és szalad egy helyben, közben bemagyarázza magának, hogy hatalmas távokat tett meg” – von párhuzamot Eva, majd felteszi a kérdést: valóban önmegvalósításról van szó, vagy csupán egy állandó elismeréstől való függőségről, esetleg álruhába bújtatott egzisztenciális kényszerről? „Nálunk, úgy tűnik, a meggyőződéses anyák a társadalmi ranglétra alján foglalnak helyet. Minél jobban sikerül henyélőként befeketíteni a »csak háziasszonyokat«, annál inkább kényszerülnek védekezésre. »Ó, egyáltalán nem dolgozik? Nem jár a gyerek óvodába? De hát mit csinál tulajdonképpen egész nap?« Ilyen kérdések záporoznak azokra a nőkre, akik teljes erőbedobással azon fáradoznak, hogy párkapcsolatuk jól működjön, szeretetteljesen neveljék gyermekeiket, és tartalmas ételeket főzzenek, rendben tartsák a lakást.” Egyet jelent az önmegvalósítás a munkával? Sokak szerint igen. Ennek az elméletnek az alapkövét pedig nem egy feminista rakta le, hanem Karl Marx személyesen: „Az ember csak akkor tudja minden képességét kibontakoztatni, ha dolgozik” – állította.
Sokan az egyenlő jogokat összetévesztik az egyformasággal. Keményvonalas feministák szerint nincs különbség a férfi és a nő között, csak a nevelés határozza meg, hogy mennyire férfias vagy nőies lesz valaki. Ennek cáfolatára az írónő számos kutatási eredményt felsorol, s a következő konklúziót vonja le: „Ezt az egész versengést férfiak és nők között egyszerűen sutba kell dobni a többi túlhaladott nézet közé. Aki még mindig azt hiszi, hogy az ember levetkőzheti ősi természetét önmaga kulturális lényként való definiálása révén, óriásit téved.” TOVÁBB OLVASOM: Önmegvalósítás vagy kényszer?
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában