Szerző: antikaotika | márc 11, 2015 | ÉRTÉK, KERESZTÉNY, ÖNISMERET, OPTIMIZMUS
Megfelelési kényszer
Tegnap az egyik barátnőm arra panaszkodott, hogy kit hogy beszélnek ki a munkatársai a háta mögött. Nekem sem esik jól, ha rossz véleménnyel vannak rólam, és ez a fülembe jut. Ráadásul az is előfordult már, hogy arra haragudtam meg, aki hozta az üzenetet. Máskor pedig az egész lepereg rólam, sőt még meg is védem azt, aki rosszat mondott, mert tulajdonképpen igaza van. Ez változó.
Nem is az a fontos, hogy mit mondanak rólunk, mert biztos, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni, akkor sem, ha tökéletesek vagyunk. Jézus sem volt kivétel, pedig benne még bűn sem volt. A képmutató vallásos emberek számára Jézus túl laza, Keresztelő János pedig túl aszketikus, beszólogató volt, ezért megvolt róluk a vélemény:
18 Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. 19 Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcsesség azonban igazolja magát tetteivel.” (Máté evangéliuma 11: 18-19)
Muszáj megfelelni a külső elvárásoknak?
Aki nem szeret, annak sosem fogsz megfelelni. Minél jobban görcsölsz, annál inkább megtalálják a hibát benned. Akkor nem lehetne megspórolni a görcsölést?
Mondok egy vicces példát. Én gyakran görcsösen be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok trehány. Amikor gyönyörűen kitakarítottam a lakást, mit gondolsz, milyen hatást váltott ez ki a környezetemből? Hümmögést, és ujjhúzogatást a képkeret vagy egy polc tetején, mert volt olyan piszok, amit nem vettem észre.
A görcsös megfelelési kényszer egy csapda: ellentétes reakciót hoz ki az emberekből, mint amit terveztél.
Éljünk akkor öntörvényűen, úgy ahogy jó nekünk, és sz*rjuk le a környezetünket? Mit számit, hogy ki-mit gondol? Én individuum vagyok, ne szójjá’ be!
Igen, ez tök jó megoldás, ha remeteként akarsz élni egy barlangban jó távol a többiektől! Egyébként muszáj alkalmazkodni. Ha az ember csoportba tartozik, akkor előbb-utóbb szembesülnie kell a játékszabályokkal, a normákkal. Csak akkor működik sikeresen bármilyen csoport, ha a tagok alkalmazkodnak az írott vagy íratlan törvényekhez.
Sokszor a megfelelési kényszer hajtja az embert arra is, hogy befogadják, elismerjék a „NAGYOK”. (Sajnos nemcsak) a tinédzserkor tipikus problémája, hogy szeretnénk a kortársaink szemében MENŐK, JÓARCOK lenni bármi áron. Ezt jól tükrözi a Sanjay és Craig című kretén rajfilm, ami annyira rossz, hogy jó.
Sanjay és Craig
A megfelelési kényszer hajt arra is, hogy megfeleljünk a különféle sztereotípiáknak:
- Hogy kell viselkednie egy értelmiséginek?
- Hogy kell öltözködni egy jó kereszténynek?
- Mi a trendi a fiatalok között? Mi az, ami gáz?
- Milyen autója van egy „igazi” férfinak?
- Hol nyaralnak a menők?
- Mutasd a telód, megmondom ki vagy!
- Egy modern nő csont sovány, de mégis domború, hála a szilikonnak!
Eldöntheted, hogy beállsz a barmok közé, vagy megkeresed azokat, akik a fenti kellékek nélkül is szeretnek és elfogadnak.
Mindenkinek kell tartozni valahova, mivel így vagyunk huzalozva. Egymásra hatással vagyunk.
17Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat. 19Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.(Példabeszédek 27: 17,19)
Jól meg kell gondolni, hogy kikkel akarunk egy csónakban evezni. Mivel a csoport erősebben hat ránk, mint mi a csoportra.
Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” (I. Korintus 15:33)
Kell, hogy hajtson valami a pozitív irányba. Fontos, hogy a jellemünk kiformálódjon. Egy biztos: a megfelelési kényszer tévút. Le kell vetkőzni azt, és valami mást kell felöltöznünk: ez pedig a KRISZTUS JELLEME.
Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra. (Róma 13:14)
Most csináljak úgy, mintha szent lennék? Ez nem megfelelési kényszer?
De az! Nem kívülről változunk, hanem belülről. Sokan nem hiszik el, hogy a kereszténység lényege nem a vallásos cselekedetekből áll, hanem abból, hogy elfogadjuk Jézust megváltónknak, szeretjük őt, mert ő előbb szeretett, és gyönyörködünk benne. Keresni kell az urak Urát, időt kell rá szánni, és ahelyett (vagy mellett), hogy a kéréseinkkel nyaggatjuk, csukjuk be a szemünket, és egyszerűen legyünk Vele! Neki nem kell megfelelni! Mégis megváltozunk.
17Az Úr pedig a Szellem; és ahol az Úrnak Szellem, ott a szabadság. 18Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Szellemétől.. (II. Kor.3:17-18)
Még egy jó tanács búcsúzóul:
Ne hallgasd meg a rossz beszédeket, és ne add tovább! Az érintettnek sem biztos, hogy tudni kell arról, hogy ki mit mondott a háta mögött.
20Bizony nincs olyan igaz ember a földön, aki csak jót cselekedne, és nem vétkezne. 21Ne figyelj mindenféle szóbeszédre, és ne halld meg, ha a szolgád átkoz! 22Te magad is sok esetről tudsz, amikor te átkoztál másokat. (Prédikátor 7:20)
Ugye-ugye?
Légy az, akinek Isten megteremtett! Se több, se kevesebb!
Ezt is érdemes elolvasnod: Párkapcsolatok – elvárás és megfelelési kényszer
antikaotika
Szerző: antikaotika | márc 11, 2015
Párkapcsolatok – Elvárás és megfelelési kényszer
Valójában ma egy olyan álpatriarchális társadalomban élünk, amelyben a nők jelentős része mindinkább házisárkánnyá válik, miközben sok férfi egyre zsugorodó kerti törpének érezheti magát: ezek a kényszerű szerepek valamennyi érintettre rombolóan hatnak – összegzi többéves szakmai tapasztalatát Aszalós Péter pszichológus. A párkapcsolatok javítására szakosodott, önismereti tréningeket vezető szakember az MTI-Pressnek elmondta a jelenségről, hogy több lépésben lezajló, hosszas folyamatról van szó, amelynek alapja a férfiak általános elbizonytalanodása, az utóbbitól pedig az egész euró-atlanti kultúrára jellemző hagyományos férfi uralom megrendült. 
A látszat fenntartása egyre kínosabb, amitől a nők is frusztráltak. Ugyanis a megálmodott erős, magabiztos, minden helyzetet uralni képes férfi helyett a nők sok esetben életük párjának mostanság – a pszichológus szavai szerint – valójában „egy gyámolításra szoruló kisfiúnak rebegik el a boldogító igent, aki önállóan még egy szöget sem képes beverni a falba.” A jó feleségnek nem csupán szeretőként, háziasszonyként, anyaként kell helytállnia, hanem ennél is fontosabb feladat a párja önbizalmának állandó megerősítése. – Naponta érzékeltetnie kell vele, hogy „drágám, nem vitás, te vagy a legjobb.” Ha e biztatás szívből jön is, sok nő mégiscsak csalódott. Ez a magában elnyomott érzés pedig párját illetően fokozódó elégedetlenségben nyilvánulhat meg. Elfojtott dühe zsörtölődésig fajul, ami pedig – rossz esetben – kezdeti lépés az elsárkányosodáshoz – magyarázza Aszalós Péter.
Kényeztetési verseny A szakember szerint a férfiúi önbecsülés a mai világban ezer sebből vérzik. Régen mint családfenntartót eleve egyfajta tisztelet övezte a férfit. A kétkeresős modellben viszont megrendült az ezen alapuló tekintély. Az értékrend általános zűrzavarában a munka is – mint az önbecsülés másik fontos pillére – veszített értékéből, társadalmi presztízse zuhant. Az egyéni valós teljesítmény helyett a pénz a mérce. Nem számít, hogy a „sikeres vállalkozó” miként vagyonosodik, csak legyen alatta egy gallytörő ráccsal felszerelt luxus terepjáró. Így pedig a jól végzett munka jutalmát adó elismerés is vékonyabban csordogál, kevésbé táplálja az önértékelést.
Ebben a helyzetben a fiúgyerek sokszor – még ha nem is csonka családban cseperedik – mintaként maga előtt csak egy állandó megerősítésre szoruló, gyötrődő, önmagával viaskodó apát lát. E halovány háttérre támaszkodva kellene majd később „óriásként” megküzdeni a világgal – érzékelteti a folyamatot a szakember. Mint kifejti, az apahiányos társadalom a gyerekben állandósítja a belső bizonytalanságot, aki emiatt gyakran az anyja szoknyája mögött keres menedéket. A mama pedig – csupa jó szándékból – hajlamos lehet érzelmileg bekebelezni a „szeme fényét”, ezzel viszont megfosztja a felnőtt férfivá válás esélyétől, bizonyos értelemben kasztrálja őt. A pszichológus megemlíti, hogy a primitívnek mondott afrikai törzseknél ez nem így van, náluk ősi beavatási szertartás keretében választják el a serdülő gyereket az anyjától. A fiú a fájdalom elviselésének próbáján átesve már megbecsült felnőttként térhet vissza a családi kunyhóba. A nyugati országok szokásmódja szerint pedig 18 éves korában a fiatal elköltözik otthonról, és megkezdi az önálló életet. Nálunk ez másként alakult.
Olvasd tovább az eredeti cikket: Párkapcsolatok – Elvárás és megfelelési kényszer
Forrás: www.webbeteg.hu
Szerző: antikaotika | febr 26, 2015 | OPTIMIZMUS
Kipróbált módszereim levertség ellen.
Na, most aztán van miért a levertségről írni! Már majdnem itt a tavasz! De még nincs itt, ezért szín-, vitamin- és fényhiányban szenvedünk. Nálunk három hete felváltva vagy egyszerre betegek a gyerekek! Keveset alszom, sokat eszek, soroljam, hogy miért vagyok gyakran levert és ideges? Nem akarom folytatni a panaszáradatot, mert ez a magyar lélek egyik „erőssége”: a panaszkodás, a másik pedig a széthúzás. Olvasd el a „Miért pesszimisták a magyarok” cikket! Tapasztaltam, hogy igenis tudunk összetartóak lenni, mégpedig ha közösen panaszkodunk, egymást überelve. Budapesten az arctalan tömegközlekedésben egyszer egy egész jó kis csapat verbuválódott össze a buszon, amikor a számomra természetes hangos beszédemmel beszámoltam az influenzás élményeimről. A körülöttem állók füleltek, és mivel a témában szinte mindenki érintett volt, már el is kezdődött a licit. Ki mennyire szenved, ki halt már bele a környezetükbe stb. Végül, elégedetten szálltunk le mind a buszról, mert vagy azért nyertünk, mert mi szenvedünk jobban, vagy azért, mert valaki nálunk is jobban szenved!
Nem mindig tudunk közösen szenvedni, van, hogy egyedül kell megoldani a levertség elleni küzdelmünket.
Mit nem tanácsolok levertség ellen?
- Nem hiszek a „gyújts egy illatgyertyát” megoldásban. Valakinek már bejött?
- Ne hívj fel csak azért valakit,hogy nyavalyogj! Mindenki kerüli az energiavámpirokat! Kivéve, ha a kölcsönös panaszkodásból próbáltok „erőt meríteni”. Az ilyen kapcsolatokat betegesnek tartom. Próbáld csak ki, hogy hogy reagál a „panaszcimbid”, ha jó dolgokat próbálsz vele megosztani! Disz iz THE END af ö bjutiful frendsip.
- Ne sajnáld magad!
- Ne nyisd ki a hűtőt!
Nekem mi vált be levertség ellen?
Mondhatnám, hogy imádkoztam, és minden jó lett hirtelen, de hazudnék. Imádkozni viszont kell, mert először vetünk, és később aratunk. Hálát kell adni mindenért, akkor is, ha nem érzed, mert majd érezni fogod.
- A negatív gondolatok és az önsajnálat madárként röpködnek a fejed körül, erről nem tehetsz. Arról viszont igen, ha fészket raknak a fejedben. Tudatosan kell ellenállni a rossz gondolatoknak, amit úgy a legegyszerűbb elérni, ha jó dolgokon gondolkodunk:
TOVÁBBÁ ATYÁMFIAI, CSAK AMI IGAZ, CSAK AMI TISZTESSÉGES, AMI IGAZSÁGOS, AMI TISZTA, AMI SZERETETREMÉLTÓ, AMI JÓHÍRŰ, CSAK AMI ERÉNY ÉS DICSÉRETRE MÉLTÓ, AZOKRÓL GONDOLKODJATOK. AMINT TANULTÁTOK, EL IS FOGADTÁTOK, HALLOTTÁTOK ÉS LÁTTÁTOK TŐLEM, ÚGY CSELEKEDJETEK, ÉS A BÉKESSÉG ISTENE VELETEK LESZ. (Újszövetség – Filippi 4:9)
- Biztos történtek már veled jó dolgok, amiket ilyenkor nehéz felidézni. Én kis korom óta tudatosan élem meg a jelent, és ha valami boldogsággal tölt el, azt gondolatban „lefényképezem” , és lementem a szívembe, majd előhívom vészidőkben, amiből nekem bőven kijutott (aki ismer, tudja). A legkorábbi ilyen „boldogság-fényképem” a bogácsi strandon készült, ahová a kisdobos táborral mentünk. Ültem a parton vizesen, és faltam a jó kis tejfölös lángost, akkor én nagyon-nagyon boldog voltam. Ha rossz kedvem van ez eszembe szokott jutni, és megpróbálom átélni, hogy mit éreztem. Lehet, hogy ez sovány vigasz szerelmi bánatra, de ez is bizonyítja, hogy nem kell szerelmesnek lenni ahhoz, hogy boldogok legyünk. A másik emlék, amikor egy idegen megsimogatta a fejem, vagy egy kedves szó egy számomra nagyra becsült embertől. Ezért sose értékeld le a kedves szavaid és érintéseid jelentőségét. Nem tudhatod, hogy ez másnak milyen sokat jelenthet ebben a szeretetlen világban.
- Ma attól lett jó kedvem, hogy megnéztem az első e-mailjeimet, amiket kaptam, és jé, pont a férjemmel leveleztünk, amikor még semmi nem volt közöttünk. Újra átéltem a megismerkedésünk történetét. Nem birtam ki, hogy ne irjak neki valami szépet, amire ő is hasonlóan reagált. Biztos neked is van valaki, akitől őrzöl valami szép emléket, ezt vedd elő, és ha lehetséges, akkor fejezd ki felé a szeretetedet. Ha nincs ilyen, akkor csak simán mondj valami szépet valakinek, érintsd meg. Ha pedig ez sem megy, mosolyogj valakire nyilt szivvel, akkor is, ha fáj. Ehhez lehet, hogy ki kell menned négy fal közül!
- Igen, levertség ellen jó orvosság, ha kimész a négy fal közül. Mindjárt itt a tavasz! Je-e-e! Kerékpározz valahová. Ha nagyon fájt a szívem, mindig kimentem a határba, ott kiöntöttem azt Isten előtt, és addig mentem, amíg jobb nem lett, visszafelé pedig énekeltem neki. Volt, hogy nem éreztem magam jobban, de TUDTAM, hogy jobb lesz. Titokban még most is úgy képzelem, hogy Isten a városhatárban lakik…
- Ami levertség még bevált, az az, hogy megvárom a másnapot, ilyenkor igyekszem keveset beszélgetni az emberekkel (jobb ez igy mindenkinek), és minél előbb lefeküdni, hogy elmúljon a szörnyű nap.
- Jó odabújni valakihez, ami nem egyenlő azzal, hogy rácsimpaszkodom. Vagy kutyát ölelgetni, macskát dédelgetni, kisgyereket csókolgatni, csak ne bőgjön!
A gyereksírós, nemalvós hétköznapok (+hétvégék), és a sivár életszakaszok néha elfeledtetik az emberrel, hogy milyen csodálatos is az élet, hogy mennyi ajándékot kaptunk, és ha értek is veszteségek, lehet tanulni, nem feladni, felállni, továbbmenni, küzdeni a levertség ellen, és igen: VÁR A BOLDOGSÁG, CSAK HINNI KELL BENNE!
Virtuális ölelést kapsz most tőlem! Ez nagy szó!
antikaotika
Szerző: antikaotika | febr 25, 2015 | OPTIMIZMUS
Jó pár éve az interneten böngészve bukkantam egy interjúra, amelyet egy keresztény agykutatóval készítettek. Magával ragadó stílusával közérthetően beszélt tudományos munkájáról, és a gondolkodás szervi hatásairól. Bebizonyította, hogy az agykutatás kezdi utolérni a Bibliát. Vagyis amit az elme megújításáról és a szív gondolatairól mond a Szentírás, az orvosi szempontból is megállja a helyét. Akkoriban, még csak angol nyelven tudtam megrendelni a könyvet „Who switched off my brain?” címmel, amelynek később magyarországi visszhangja is lett. Annyira tetszett a mű, hogy felhívtam az egyik lapkiadót, hogy nem volna valaki, aki lefordítaná magyarra, mert szerintem ezt mindenkinek el kellene olvasni. Két éve már magyar nyelven is elérhető: „Ki kapcsolta ki az agyam” könyv, amelyről a lenti cikkben olvashatsz ízelítőt!
A 20. század nyolcvanas éveinek végéig a tudósok azt gondolták, hogy az agy olyan, mint egy gép: ha egy alkatrésze „eltörik”, nem lehet megjavítani. Úgy hitték, hogy az agy a születésünktől fogva változatlan, és az életkorral együtt elöregszik, génjeink pedig teljes mértékben determinálják sorsunkat. Dr. Caroline Leaf, Amerikában tevékenykedő agykutató sok kollégájával együtt állítja: ez a vélekedés már a múlté. Az agy képes változni, növekedni, fejlődni. A gondolatok mérhetőek, életünk minden területére hatnak, és ami a legfontosabb: meg tudjuk változtatni azokat.
A neves kutatónő magyarul is megjelent könyvében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az agykutatás eredményei alátámasztják a Biblia évezredekkel ezelőtt leírt, ezzel foglalkozó állításait – vagyis azt, hogy az elménk megújítható, a mérgező gondolatoktól és érzelmektől meg lehet szabadulni, képesek vagyunk megváltozni és meggyógyulni, és agyunk tényleg „bekapcsolható”. Nem vagyunk többé a biológia áldozatai.
A könyv szerzője szerint a gondolkodásmód változtatható, ennek köszönhetően meg lehet törni azt a láncolatot, mely lehetetlenné tette, hogy jó útvonalon haladjon az ember élete. „Tudósként számomra az a legfantasztikusabb, hogy láthatom e tudományág eredményeit teljes mértékben összhangba kerülni Isten Igéjével. Nagyon nagy izgalommal tölt el, hogy részesei lehetünk az emberiség legelképesztőbb tudományos kalandjának – a »valódi én« megértésének” – fogalmaz dr. Leaf.
Fák és ágak
Az elmúlt években bizonyítást nyert, hogy a gondolatok az idegsejtek bizonyos részeiben (a kis nyúlványaikban, azaz dendritekben) raktározódnak el, ezáltal tudományos módon mérhetőek, és a fizikai testre gyakorolt hatásuk is valóságos. A gondolat úgy néz ki az agyunkban, mint egy fa és annak ágai. Ahogy a fa egész életében nő, újabb és újabb ágakat növeszt, ugyanígy alakulnak ki gondolataink is – a rosszak és a jók egyaránt.
Érzelmeinken keresztül vagyunk képesek „érezni” gondolatainkat, ugyanis minden egyes gondolat hordoz érzelmet. Minden emlékképhez és gondolathoz társul egy hozzá tartozó – pozitív vagy negatív – érzelem, amely elraktározódik az agyban, és mint valami fénymásolat, a test sejtjeibe is beépül. A kutatónő a lehetséges terápiát is elénk tárja.
A piszkos tizenkettő
A két évtizede zajló kutatásai során – az agy működésének figyelembe vételével – tizenkét területet talált, ahol szükség lehet változtatásra. Könyvében megkísérli egyszerűen, közérthető módon, de nagyon pontosan leírni, hogy hogyan jön létre a „mérgező” állapot az egyes területeken. Ezután az olvasót egy, a tudományos kutatások eredményein alapuló különleges folyamaton vezeti át, amelyet „méregtelenítés”-nek nevez. „Ez hasonló ahhoz, mint amikor valaki kiválaszt egy könyvet memóriája könyvespolcáról, újraír egy oldalt a könyvben, aztán visszateszi a polcra a tiszta, mérgezett gondolatoktól és érzelmektől mentes könyvet.” Megtanulható az is, hogyan lehet megakadályozni az ilyen mérgező gondolatok felépülését.
A módszer a szerző állítása szerint sok embernek segített a tanulásban, gondolkozásban, és abban, hogy megértsék és jó irányba tereljék életük folyását.
Feltétlenül olvasd tovább, hogy mit mond a szívről, ami sokkal több mint egy pumpa! → Ki kapcsolta ki az agyam?
Forrás: hetek.hu
Szerző: antikaotika | febr 24, 2015
Miért pesszimisták a magyarok? Erre a kérdésre ad választ a következő cikkben Ujpál Zsófia pszichológus :
Mi az oka, hogy hajlamosak vagyunk magunkat, a helyzetünket, sőt a jövőnket is sokkal rosszabb színben látni, mint ami a valóság?
– Szociálpszichológiai kutatások szerint az általános elégedettségünk, nemzeti boldogságunk egyes afrikai országokéval vetekszik. Ez egyfajta nemzeti karakterisztika, belénk nevelt pesszimizmus – ilyen környezetben nevelkedünk, élünk, ez vesz minket körül. Az elégedetlenség szokás és elvárás is egyben. Nálunk nem illik dicsekedni, örülni, büszkének lenni. Részünkké vált, hogy szinte szeretünk panaszkodni: szívesen mondjuk el legkisebb bajunkat is, és még szívesebben hallgatjuk mások panaszait. Ha kipanaszkodjuk magunkat, kiadjuk magunkból (egy kis időre) a dühünket, az elégedetlenségünket, és már nem is érezzük akkora szükségét annak, hogy ténylegesen tegyünk is valamit a dolgok megváltoztatása érdekében. Márpedig mi magyarok szeretjük az állandóságot, a biztonságot jelentő változatlanságot. Panaszkodni mindig könnyebb, mint cselekedni. Ha valaki nap mint nap abban a hitben ringatja magát, hogy mennyire tragikus az élet idehaza, azt észérvekkel, példákkal, logikai alapon hiába is próbálnánk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Úgy tűnik, annyira megszoktuk ezt az életérzést, hogy már ragaszkodunk hozzá, furcsa lenne máshogy gondolkozni.
Miért van az, hogy sokkal szegényebb, rosszabb helyzetű kontinenseken jóval boldogabbak az emberek, mint nálunk?
– Egyrészt ezekben az országokban a materiális dolgoknak kisebb jelentőséget tulajdonítanak – sokkal fontosabbak a családi, a társas kapcsolatok, a valahova tartozás érzése. Ez is bizonyítja azt, hogy nem a pénzen, nem az ország gazdasági helyzetén múlik a társadalom tagjainak elégedettsége, boldogsága. Ezek a szegényebb, ámde elégedettebb népek általában a kollektivista kultúrákhoz tartoznak, ahol a legfontosabb a közösség, az összetartozás érzése, szemben az individualista kultúrákkal, ahol az önmegvalósítás, a függetlenség jelenti az értéket. És a modern világ országainak nagy része az individualista kultúrákhoz tartozik.
Akkor csupán hozzáálláson dől el a dolog, és mentalitás kérdése?
– Abszolút, ugyanis mi szeretjük magunkat másokhoz hasonlítani, aminek eredményeképpen biztosan találunk olyan embereket, országokat, amikhez képest kevésbé vagyunk jómódúak. Mindez melegágya az elégedetlenségnek. Egy kollektivista kultúrában nincs értelme az ilyen összehasonlításoknak, hiszen ott a közösség számít, nem pedig az egyén. Velünk viszont elhitetik, hogy ha keményen dolgozunk, ügyesek vagyunk, akkor bármit elérhetünk. És ha ez a bármi, az álmaink mégsem jönnek össze olyan könnyedén, akkor azt a saját képességeinkről való negatív visszacsatolásnak vesszük, önbizalmunk hanyatlik, boldogtalanok leszünk. Amellett fogyasztói társadalomban élünk, ahol azt sulykolják a reklámok, hogy minél többed és többed van, annál boldogabb és elégedettebb leszel.
Ezért alacsony jellemzően az önértékelésünk is?
– Igen, a pesszimizmusunkat, reménytelenség-érzetünket az önmagunkba vetett hit hiánya is táplálja. Amíg nem tudjuk önmagunkat értékelni, becsülni, sőt, kellően magabiztosnak lenni, addig hogyan is lehetnénk a környezetünkkel elégedettek? Márpedig ha körbenézünk magunk körül és magunkban is, bizony kevés az olyan ember, aki egészséges önbizalommal rendelkezik. Tipikus gondolkodási hiba: a jövőbeli okság feltételezése, azaz ha eddig valami nem sikerült, valami rossz volt, akkor az a jövőben is így marad (hacsak még rosszabb nem lesz). Így bizonyítékok hiányában, automatikusan jutunk téves következtetésekre önmagunkkal, jövőnkkel, környezetünkkel kapcsolatban.
Történelmi elnyomatásunkkal, hányattatásunkkal mennyire magyarázható ez a búskomor nemzeti néplélek?
Olvasd tovább: Miért pesszimisták a magyarok?
Forrás: hetek.hu
Hozzászólások mostanában