Kósa Erika óvónőből lett biztosítási és befektetési tanácsadó, majd férjével közösen résztulajdonosként a Brokernet alapítói voltak, amely Magyarország vezető pénzügyi tanácsadó vállalatcsoportjává nőtte ki magát – ő pedig a leggazdagabb magyar nő lett. Három éve kiváltak a vállalkozásból, és Consequit néven új pénzügyi tanácsadó céget alapítottak. Magyarország leggazdagabb üzletasszonya feleségként és anyaként is sikeres. Alig hallani tőle olyan előadást, ahol ne említené meg családját és unokáját.
Köztudott, hogy óvónőként kezdte pályafutását. Miért váltott?
– Nagyon szerettem a gyermekekkel foglalkozni, a váltásban a fő motívum az volt, hogy szembesültem azzal, hogy nem a munkám alapján értékeltek. Ez nagyon fájt. Igazságtalannak tartottam, és hosszú vajúdás után elhelyezkedtem egy osztrák pénzügyi tanácsadó cégnél. Rendkívül sokat dolgoztam, és hamar meg is lett az eredménye. Amikor az első nagyobb fizetésemet megkaptam, nagyon megijedtem.
Mitől?
– A felelősségtől, hogy ennyi pénzhez jutottam. Persze örültem is, mert megdolgoztam érte: ne felejtsük el, hogy az „eredmény” csak a szótárban előzi meg a „munkát”.
Mire költötte ezt a pénzt?
– Kifejeztem hálámat a szüleimnek és a munkatársaimnak. Mindenkinek vettem valamit, egy táskát, egy cipőt vagy valami olyat, amit nem tudtak volna megvenni. Végül is nekik is köszönhettem ezt a sikeres indulásomat.
Egy végstádiumú betegekkel foglalkozó ausztrál nővér összegyűjtötte, hogy a haldoklók mit bántak leginkább életük végén. A férfiak leggyakrabban azt sajnálták, hogy túl sok időt töltöttek munkával.
Bronnie Ware, palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér évekig ápolt végstádiumú betegeket. Betegeivel az utolsó hetekben igyekezett arról is beszélgetni, hogy van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogy alakult. Az először a blogján közzétett, öt megbánást tartalmazó listát kibővítette könyvvé is, amely angolul idén számos országban jelent meg, és már több millió példányt adtak el belőle.
A megbánások között sok visszatérő akadt, a nővér szerint a leggyakoribb az alábbi öt volt:
1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
„A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik, és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be. A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy ez a saját döntéseinek következménye” – írja a nővér a blogján.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
„Minden férfi betegem szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek társukkal. Minden általam ápolt férfi mélyen sajnálta, hogy élete nagy részét a munka taposómalmában töltötte.”
3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
„Sok ember érezte úgy, hogy a konfliktusok elkerülése végett elnyomta az érzéseit. Ennek az eredménye egy középszerű élet lett, és soha nem váltak azzá, akivé válhattak volna. A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett.”
Élt egy ember az ő fiával Észak-Amerika sztyeppéin, egy tanyán, és művelte a földjét. Egyetlen vagyonuk egy ló volt. Ezzel dolgoztak, vagy húzták a kocsit. Az ott élő testvérek időnként meglátogatták egymást. Egyszer elszökött a testvér lova. Jöttek rögtön a testvérek:
– Jaj, szegény testvér, hát ez az egyetlen lovad volt, ez is megszökött, most hogyan fogod művelni a földet? Milyen nagy szerencsétlenség ért téged ezzel!
Azt mondja a testvér: – Hát honnan tudjátok, hogy szerencsétlenség ért engem?
Aztán teltek a napok, megjött a ló, és hozott egy vadlovat magával. Megint jöttek a testvérek, és mondják:
– Hogy neked milyen szerencséd van, testvér! Most már nem egy lovad van, hanem kettő! Most már könnyebben tudsz munkálkodni!
– Mondja a testvér: – Honnan tudjátok, hogy jó ez nekem?
Néhány nap múlva a fia úgy határozott, hogy betöri ezt a vadlovat. Fölült a hátára, de a ló ledobta, és eltörött a fiú lába. Jöttek megint a testvérek:
– Jaj, milyen szerencsétlenség ért, ez az egy fiad van, ennek is eltörött a lába, most egész évben nem fog tudni segíteni, egyedül kell csinálnod mindent!
– Mondja a testvér: – Hát honnan tudjátok, hogy szerencsétlenség ez nekem?
Teltek a napok, jött a fiúhoz két barátja, hogy vadászni hívják őt. de nem tudott elmenni, mert el volt törve a lába.
– Milyen szerencsétlenség, nem tudsz eljönni, vadászni velünk. Elmegyünk akkor ketten.
– És egyik sem tért haza többé… Vagy a vadállatok szaggatták szét, vagy az indiánok ejtették fogságba őket, nem tudni. Jöttek a testvérek:
– Jaj, de jó, hogy eltörött a fiad lába, így életben maradt!
– Ha nem is értjük sokszor az élethelyzeteket, hogy mi miért történik, de akik Istent szeretik, azoknak előbb-utóbb minden javukra válik!
– Az egyik barátjának a felesége gondozta ezt a törött lábú fiatalembert, és egy idő múlva feleségül is vette, mert annak férje meghalt.
Jöttek a testvérek, de már nem szóltak semmit. Gondolták, majd ha eltelik 10 év, akkor majd megmondják, hogy jól járt-e ezzel az asszonnyal.
Nagyon sokszor így vagyunk mi is, amikor nem értjük Isten szándékát. De Isten tudja, mit akar velünk! Olyan Ő, mint egy mérnök, aki előtt ott a terv, és tudja az összefüggéseket. Mi csak a mostani percet látjuk, és a szerint ítélünk. De Isten az egész világot látja, a világ menetét, Isten mindent lát, és éppen ezért másképpen nézi az élet dolgait és a körülményeket, mint mi, mert Isten mindent tud, és mindent ismer! Biztos az, hogyha baj ér, akkor baj van? Egyáltalán nem biztos! Lehet, hogy Isten valami jót akar kihozni belőle! Lehet, hogy Isten megállítani, megfogni akar, valamitől meg akar menteni! Isten a rosszból is jót tud kihozni! Mert Ő nem kedvünkre cselekszik, hanem javunkra! Ha sokszor megadná, amit mi kívánunk, akkor eltérnék, és elhagynánk Őt, és elvesznénk. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van! Ne felejtsd el, hogy az élet alagútjain, a nehéz napok között Isten fogja a kezedet! És ha Ő fogja, akkor akármilyen sötét, Ő átvisz rajta! Ő jóra fordít mindent! Barátkozzunk meg ezzel a gondolattal, hogy „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van!” Róma 8.28
A kaposvári cigánytelepen született, tizenhét éves korában férjhez akarták adni, de ő inkább tanulni akart és tanítani. A család támogatása nélkül ez kivitelezhetetlen lett volna, a romák bárminemű oktatásában ez a kiindulópont: a szülők megnyerése – mondja a 40 éves Farkas Mária, pedagógus és romológus, a Gandhi Gimnázium volt igazgatóhelyettese, többek között a cigány népismereti tankönyv társszerzője.
Farkas Mária. Fotó: Sarmasági Andrea
– Kaposváron születtem, egy beás cigány családban, és a kaposszentjakabi cigánytelepen éltünk hatéves koromig, a szüleim válásáig. Emlékszem, az utcánkban akkor még mindenki dolgozott. Édesapám művezető oktató volt, hideg-meleg burkoló, rettenetesen hajtós, becsületes, igazi munkásember. Soha egyetlen egy napon nem hiányzott a munkahelyéről, ezt a szorgalmat nagyon értékeltem benne. Édesanyám is dolgozott, több műszakban is, de csak 54 évesen, ötgyerekes cigányasszonyként tette le az érettségit, méghozzá az én ösztönzésemre.
Voltak tanult emberek a családjában?
– Senki sem volt különösebben iskolázott, és soha nem mondták nekem, hogy tanuljak. Én viszont szorgalmas gyerek voltam, szerettem olvasni, a magyar volt a kedvenc tantárgyam. Az általános iskolában, a középiskolában, a főiskolai és egyetemi tanulmányaim során is a legjobb tanulók közé tartoztam.
Érte valaha atrocitás a származása miatt?
– Kezdetben abba az iskolába jártam, ahol most is tanítok, utána egy olyan iskolába kerültem, ahol egyedül én voltam cigány. Ott rengeteg negatív élmény ért, a gyerekek sokat csúfoltak. Pedig legfeljebb annyiban különböztem tőlük, hogy sötétebb volt a bőröm, és nem voltak márkás ruháim, hiszen édesanyám egyedül nevelt minket, de mindig tisztán járatott. Hazamentem, anyámnak sírtam el, hogy bántanak. Erre ő bement az iskolába, és a maga cigány temperamentumával rendet rakott, hogy az ő lányát senki ne merje bántani. A tanárok is rendre intették a gyerekeket, mert volt, hogy a csúfoláson túl elgáncsoltak, hóval megetettek. Tehát voltak negatív tapasztalataim. Ezeket szerintem nem fogom kitörölni az emlékezetemből soha, de megbocsátottam.
Ez később is folytatódott?
– Nem, a középiskolában, az egyetemen, a munkahelyeimen is mindig jó szívvel fogadtak. Az általános iskolai osztálytársakkal ma már osztálytalálkozókat szervezünk, és jó a kapcsolatom velük. Bocsánatot kértek az akkori viselkedésükért, hiszen felnőttként másképp látják a világot, mint annak idején. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy négy diplomával bebizonyítottam: cigány származásúként én is el tudok érni annyit, mint ők. Bár alapvetően soha nem akartam másoknak megfelelni, csupán a magam céljait, vágyait akartam elérni. Ez nem ment könnyen: a gyermekem nevelése, a háztartás és munka mellett az egyetemre járás sok lemondással járt, szabadidőm nem volt. Hajnali fél háromkor keltem éveken át, a csendben írtam a szakdolgozatomat, tanultam, majd a kislányomat elindítottam az iskolába, és eljártam dolgozni a Gandhi Gimnáziumba.
Mindez miként hatott a magán-életére?
– 14 éves korban a családunkban gyakorlatilag minden lány úgymond „férjhez” ment. Én viszont elmagyaráztam a szüleimnek, hogy nem szeretnék férjhez menni, hanem tanulni szeretnék. Ők ezt elfogadták. Én egyáltalán nem foglalkoztam a fiúkkal, 22 éves koromban ismertem meg a leendő férjemet is. Nagyon szép kapcsolatunk volt, de hosszú távon nem tudta tolerálni, hogy rengeteget dolgozom, és keveset látjuk egymást. Elváltunk, de szerelmünk gyümölcseként egy kislány született, akit azóta egyedül nevelek.
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában