Akik 1980 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1980 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.
Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.
MI NEM NAGYON UNATKOZTUNK, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
ÉTKEZÉSI SZOKÁSAINK Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.
Valójában ma egy olyan álpatriarchális társadalomban élünk, amelyben a nők jelentős része mindinkább házisárkánnyá válik, miközben sok férfi egyre zsugorodó kerti törpének érezheti magát: ezek a kényszerű szerepek valamennyi érintettre rombolóan hatnak – összegzi többéves szakmai tapasztalatát Aszalós Péter pszichológus. A párkapcsolatok javítására szakosodott, önismereti tréningeket vezető szakember az MTI-Pressnek elmondta a jelenségről, hogy több lépésben lezajló, hosszas folyamatról van szó, amelynek alapja a férfiak általános elbizonytalanodása, az utóbbitól pedig az egész euró-atlanti kultúrára jellemző hagyományos férfi uralom megrendült.
A látszat fenntartása egyre kínosabb, amitől a nők is frusztráltak. Ugyanis a megálmodott erős, magabiztos, minden helyzetet uralni képes férfi helyett a nők sok esetben életük párjának mostanság – a pszichológus szavai szerint – valójában „egy gyámolításra szoruló kisfiúnak rebegik el a boldogító igent, aki önállóan még egy szöget sem képes beverni a falba.” A jó feleségnek nem csupán szeretőként, háziasszonyként, anyaként kell helytállnia, hanem ennél is fontosabb feladat a párja önbizalmának állandó megerősítése. – Naponta érzékeltetnie kell vele, hogy „drágám, nem vitás, te vagy a legjobb.” Ha e biztatás szívből jön is, sok nő mégiscsak csalódott. Ez a magában elnyomott érzés pedig párját illetően fokozódó elégedetlenségben nyilvánulhat meg. Elfojtott dühe zsörtölődésig fajul, ami pedig – rossz esetben – kezdeti lépés az elsárkányosodáshoz – magyarázza Aszalós Péter.
Kényeztetési verseny A szakember szerint a férfiúi önbecsülés a mai világban ezer sebből vérzik. Régen mint családfenntartót eleve egyfajta tisztelet övezte a férfit. A kétkeresős modellben viszont megrendült az ezen alapuló tekintély. Az értékrend általános zűrzavarában a munka is – mint az önbecsülés másik fontos pillére – veszített értékéből, társadalmi presztízse zuhant. Az egyéni valós teljesítmény helyett a pénz a mérce. Nem számít, hogy a „sikeres vállalkozó” miként vagyonosodik, csak legyen alatta egy gallytörő ráccsal felszerelt luxus terepjáró. Így pedig a jól végzett munka jutalmát adó elismerés is vékonyabban csordogál, kevésbé táplálja az önértékelést.
Ebben a helyzetben a fiúgyerek sokszor – még ha nem is csonka családban cseperedik – mintaként maga előtt csak egy állandó megerősítésre szoruló, gyötrődő, önmagával viaskodó apát lát. E halovány háttérre támaszkodva kellene majd később „óriásként” megküzdeni a világgal – érzékelteti a folyamatot a szakember. Mint kifejti, az apahiányos társadalom a gyerekben állandósítja a belső bizonytalanságot, aki emiatt gyakran az anyja szoknyája mögött keres menedéket. A mama pedig – csupa jó szándékból – hajlamos lehet érzelmileg bekebelezni a „szeme fényét”, ezzel viszont megfosztja a felnőtt férfivá válás esélyétől, bizonyos értelemben kasztrálja őt. A pszichológus megemlíti, hogy a primitívnek mondott afrikai törzseknél ez nem így van, náluk ősi beavatási szertartás keretében választják el a serdülő gyereket az anyjától. A fiú a fájdalom elviselésének próbáján átesve már megbecsült felnőttként térhet vissza a családi kunyhóba. A nyugati országok szokásmódja szerint pedig 18 éves korában a fiatal elköltözik otthonról, és megkezdi az önálló életet. Nálunk ez másként alakult.
„Csendes” generációként jellemzik a mai 15—29 éves korosztályt a Magyar Ifjúság 2012 kutatói. Olyan nemzedékként, amely elfogadja szülei értékrendjét, nincsenek világmegváltó tervei, meglehetősen passzív és apolitikus, otthonülő típus. A hazai régiók összehasonlításában még a legaktívabb, legönállóbb életformát az észak-dunántúli fiatalok képviselik – többek között ez derül ki a Magyar Ifjúság 2012 című kutatás harmadik, frissen bemutatott tanulmánykötetéből.
„A média által közvetített pörgős, bulizós ifjúságkép messze áll a valóságtól, megjegyzem, a fiataloknak ez a mind passzívabbá, képernyőcentrikussá váló életformája világtrend is egyben” – véli Székely Levente, a Magyar Ifjúság 2012 kutatásvezetője. Az országos felméréssorozat legutóbbi adatait feldolgozó harmadik kötetet a héten mutatták be: ez regionális összehasonlításban vizsgálja a hazai 15–29 éves korosztály élethelyzetét és problémáit.
Az ifjúságkutatók „csendes generációnak” nevezik a korosztályt, utalva a háború utáni, amerikai csendes nemzedékre, melyet konformitás, hagyományos értékrend, ugyanakkor a társadalmi intézmények iránti óriási bizalom jellemzett. Ez ma egyáltalán nem jellemző: apolitikusság, vallástalanság és csekély szervezett aktivitás jellemzi az „internetes generációt”. Az ideológiai értékválasztásoknál leginkább középre húzó, semleges vagy tartózkodó válaszokat adnak. Az egyik fiatal kutató szerint egy letűnt korszak szervezőelveit próbáljuk ráerőltetni a mai viszonyokra.
Székely Levente leszögezte, hogy a mai tizen- és huszonévesek életének három jellegzetes vonása van: a konformitás, az általános bizonytalanság és a passzivitás. Elődeikkel ellentétben nincsenek világmegváltó terveik, nem akarják felforgatni a társadalmi berendezkedést, és elfogadják szüleik életfelfogását. Másrészt nagyon nagy bizonytalanság és céltalanság jellemzi ezt a generációt, mivel a körülmények is változékonyak, a jövő kiszámíthatatlan. „Emiatt egyre nehezebben köteleződnek el, csökken a házasságok aránya, a gyermekvállalás, s a rengeteg bizonytalanság egy rendezettség utáni vágyat szül bennük” – tette hozzá a kutatásvezető.
A fiatalok ma később és ritkábban létesítenek együtt élő párkapcsolatot, mint elődeik, a 25–29 évesek 40 százaléka még soha nem élt párkapcsolatban. A megkérdezettek közel 20 százaléka bizonytalan a családalapítást illetően, s a házasságkötés kitolódott, a kutatók szerint már nem is az ifjúsági korosztály sajátja. A szerfogyasztás stagnál (legalább szerencsére nem növekszik): a 15–29 évesek kétharmada soha nem dohányzott, kilenctizedük – bevallása szerint – nem drogozott. A válaszadók negyedének azonban nincsenek barátai.
Miért pesszimisták a magyarok? Erre a kérdésre ad választ a következő cikkben Ujpál Zsófia pszichológus :
Mi az oka, hogy hajlamosak vagyunk magunkat, a helyzetünket, sőt a jövőnket is sokkal rosszabb színben látni, mint ami a valóság?
– Szociálpszichológiai kutatások szerint az általános elégedettségünk, nemzeti boldogságunk egyes afrikai országokéval vetekszik. Ez egyfajta nemzeti karakterisztika, belénk nevelt pesszimizmus – ilyen környezetben nevelkedünk, élünk, ez vesz minket körül. Az elégedetlenség szokás és elvárás is egyben. Nálunk nem illik dicsekedni, örülni, büszkének lenni. Részünkké vált, hogy szinte szeretünk panaszkodni: szívesen mondjuk el legkisebb bajunkat is, és még szívesebben hallgatjuk mások panaszait. Ha kipanaszkodjuk magunkat, kiadjuk magunkból (egy kis időre) a dühünket, az elégedetlenségünket, és már nem is érezzük akkora szükségét annak, hogy ténylegesen tegyünk is valamit a dolgok megváltoztatása érdekében. Márpedig mi magyarok szeretjük az állandóságot, a biztonságot jelentő változatlanságot. Panaszkodni mindig könnyebb, mint cselekedni. Ha valaki nap mint nap abban a hitben ringatja magát, hogy mennyire tragikus az élet idehaza, azt észérvekkel, példákkal, logikai alapon hiába is próbálnánk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Úgy tűnik, annyira megszoktuk ezt az életérzést, hogy már ragaszkodunk hozzá, furcsa lenne máshogy gondolkozni.
Miért van az, hogy sokkal szegényebb, rosszabb helyzetű kontinenseken jóval boldogabbak az emberek, mint nálunk?
– Egyrészt ezekben az országokban a materiális dolgoknak kisebb jelentőséget tulajdonítanak – sokkal fontosabbak a családi, a társas kapcsolatok, a valahova tartozás érzése. Ez is bizonyítja azt, hogy nem a pénzen, nem az ország gazdasági helyzetén múlik a társadalom tagjainak elégedettsége, boldogsága. Ezek a szegényebb, ámde elégedettebb népek általában a kollektivista kultúrákhoz tartoznak, ahol a legfontosabb a közösség, az összetartozás érzése, szemben az individualista kultúrákkal, ahol az önmegvalósítás, a függetlenség jelenti az értéket. És a modern világ országainak nagy része az individualista kultúrákhoz tartozik.
Akkor csupán hozzáálláson dől el a dolog, és mentalitás kérdése?
– Abszolút, ugyanis mi szeretjük magunkat másokhoz hasonlítani, aminek eredményeképpen biztosan találunk olyan embereket, országokat, amikhez képest kevésbé vagyunk jómódúak. Mindez melegágya az elégedetlenségnek. Egy kollektivista kultúrában nincs értelme az ilyen összehasonlításoknak, hiszen ott a közösség számít, nem pedig az egyén. Velünk viszont elhitetik, hogy ha keményen dolgozunk, ügyesek vagyunk, akkor bármit elérhetünk. És ha ez a bármi, az álmaink mégsem jönnek össze olyan könnyedén, akkor azt a saját képességeinkről való negatív visszacsatolásnak vesszük, önbizalmunk hanyatlik, boldogtalanok leszünk. Amellett fogyasztói társadalomban élünk, ahol azt sulykolják a reklámok, hogy minél többed és többed van, annál boldogabb és elégedettebb leszel.
Ezért alacsony jellemzően az önértékelésünk is?
– Igen, a pesszimizmusunkat, reménytelenség-érzetünket az önmagunkba vetett hit hiánya is táplálja. Amíg nem tudjuk önmagunkat értékelni, becsülni, sőt, kellően magabiztosnak lenni, addig hogyan is lehetnénk a környezetünkkel elégedettek? Márpedig ha körbenézünk magunk körül és magunkban is, bizony kevés az olyan ember, aki egészséges önbizalommal rendelkezik. Tipikus gondolkodási hiba: a jövőbeli okság feltételezése, azaz ha eddig valami nem sikerült, valami rossz volt, akkor az a jövőben is így marad (hacsak még rosszabb nem lesz). Így bizonyítékok hiányában, automatikusan jutunk téves következtetésekre önmagunkkal, jövőnkkel, környezetünkkel kapcsolatban.
Történelmi elnyomatásunkkal, hányattatásunkkal mennyire magyarázható ez a búskomor nemzeti néplélek?
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában