A következő két cikket a Szociológus küldte át egyik nap. Az írások hőse: Oravecz Nóra volt, aki bloggerként jelentős rajongótábort tudhat maga mögött. Lehet szeretni, gyűlölni, de fiatal kora ellenére megkerülhetetlen tényezővé vált a magyarországi internetközösség világában. Mint minden dolgot az életben, a köré épült kultuszt is érdemes több oldalról megvizsgálni. Ez nekem is tanúságos volt. Én a cikkekkel szemben megpróbálok semlegesen viszonyulni az Oravecz Nóra jelenséghez, de ismerve magamat, ez nem fog sikerülni. Majd a végén megírom, hogy mit gondolok.
Fügedi Beáta üzenete:
Olvass bele, milyen nézőpontjai vannak a sikernek! Az alábbi két cikk egy sikertörténetet mutat be – két különböző nézőpontból.
Vitaindítóként a következő kérdésekre keressük a válaszokat: Hogyan látjuk magunkat? Hogyan látnak bennünket mások? Kell-e foglalkoznunk mások véleményével? Ha igen, akkor kikével? Van-e szükség önkritikára a sikerhez?
1.)Oravecz Nóra: „Azt tehetem, amit érzek”
Nem oly rég működtetett egy álmokat teljesítő oldalt. Akkor keresett meg, mert egy fiatal lány velem szeretett volna beszélgetni. Nem mondtam nemet, így aztán előbb ismertem meg őt, mint az írásait. Nem sokkal később már egy előadását hallgathattam meg a sikere receptjéről. És csak ámultam, hogy 24 évesen milyen biztosan és magabiztosan szárnyal. 93 ezer követője van a Facebookon, miközben kőkemény kritikák próbálják kedvét szegni. De úgy tűnik, nem lehet.
Itt ülünk egy belvárosi szálloda halljában, ahol finom sütiket eszegetsz, és közben dolgozol. Nem csíped meg néha magad, hogy honnan hova jutottál?
Még mindig fura felfogni. Minden áldott este hálát adok mindazért, ami történik velem. Nem is reméltem volna négy évvel ezelőtt.
Sokszor fogalmazol úgy, hogy az „álmodat éled”. Mit jelent ez?
Amikor az ember cseperedik, elképzeli, milyen életet szeretne majd, ha felnő. Hasonlót, mint a szüleié, vagy épp egészen mást. Te elvágyódtál Vizslásról, a faluból?
Azt tudtam, hogy más életet szeretnék. Éreztem, hogy van bennem valami, amit ki kell hozni magamból. Nem a díszletek zavartak, inkább anyagi biztonságra vágytam. Láttam a szüleimen, ahogy hónapról hónapra éltek, mennyit idegeskedtek. Ezt nagyon nem akartam. Szerettem volna utazni, világot látni. Mi soha nem voltunk nyaralni. Emlékszem, mennyit dicsekedtek az osztálytársaim a nyaralásaikról, én pedig csak a nagyszüleimhez jutottam el… De utólag így volt jó, mert ezáltal erős családi minta él bennem. Sok ismerősöm van, akik jó anyagi körülmények között éltek, de alig figyeltek rájuk. Mi jártuk az erdőt, bicikliztünk, sportoltunk, bográcsoztunk – nagyon összetartott a család.
Adott egy 24 éves hiperaktív lány, aki közhelyekkel szétmaratott, émelyítően egyszerű, az összefüggéstelenséget is bátran vállaló mondataira felhúzott egy tökéletes brandet. Több tízezer követője van, megvásárolhatjuk az idézeteivel ellátott párnahuzatot és iPhone-tokot, és természetesen írt egy regényt is. Hogyan adjuk el a semmit? Megpróbáltuk megfejteni az Oravecz Nóra-jelenséget.
Kapcsoljuk be az ünnepi alkalmakra fenntartott instant Coelho-generátorunkat, a kapott mondatról hámozzuk le a kínossá misztifikált, szentimentális héjat, dobáljunk a szavak közé véletlenszerűen néhány kocka Csernus Imrét, egy falat Fejős Évát, majd az egészet rázzuk össze egy gimnazista lány fogalmazókészségével és gondolatvilágával. Az eredmény egy egyelőre ártalmatlan, mégis végtelenül aggasztó jelenség a közösségi médiában. A kallódó West-Balkán generáció Aszpirin plusz céje.
Oravecz Nóra 24 éves, social media managerként dolgozik, soha nem volt még szerelmes, és semmi köze a pszichológiához azon túl, hogy állítása szerint 18 éves kora óta az összes létező pszichológiai és ezoterikus témájú könyvet elolvasta, mégis pont olyan vaskos rajongótábort (augusztus 21-én 38 606 fő) szippantott maga köré naponta posztolt lelki tanácsaival és arcpirítóan közhelyes bölcsességeivel, mint Gyurcsány Ferenc (40 572 fő). 18-35 éves követői között olyan nevek buzognak fel, mint Hajdú Péter, Sarka Kata, Bíró Ica, Debreczeni Zita, vagy Steiner Kristóf. Ő pedig büszke rájuk.
Én biztos, nem írnék róla becsmérlő cikket. 24 évesen elérte azt, amiről sokan álmodni sem mernek. Megtalálta a semmitmondó női magazinok olvasóinak célpiacát, és megadja nekik azt, amit várnak: könnyen fogyasztható instant tanácsokat. Pénzt nem adok ilyen magazinokért, de ha a kezembe kerül egy, átlapozom, és szórakoztat. Nem biztos, hogy azonosulni tudok Oravecz Nóra értékrendjével, de ő valamit letett az asztalra, amit kitalált, abban nagyon ügyes, talpraesett, és még sokra viheti! Lehet tanulni tőle.
Miért pesszimisták a magyarok? Erre a kérdésre ad választ a következő cikkben Ujpál Zsófia pszichológus :
Mi az oka, hogy hajlamosak vagyunk magunkat, a helyzetünket, sőt a jövőnket is sokkal rosszabb színben látni, mint ami a valóság?
– Szociálpszichológiai kutatások szerint az általános elégedettségünk, nemzeti boldogságunk egyes afrikai országokéval vetekszik. Ez egyfajta nemzeti karakterisztika, belénk nevelt pesszimizmus – ilyen környezetben nevelkedünk, élünk, ez vesz minket körül. Az elégedetlenség szokás és elvárás is egyben. Nálunk nem illik dicsekedni, örülni, büszkének lenni. Részünkké vált, hogy szinte szeretünk panaszkodni: szívesen mondjuk el legkisebb bajunkat is, és még szívesebben hallgatjuk mások panaszait. Ha kipanaszkodjuk magunkat, kiadjuk magunkból (egy kis időre) a dühünket, az elégedetlenségünket, és már nem is érezzük akkora szükségét annak, hogy ténylegesen tegyünk is valamit a dolgok megváltoztatása érdekében. Márpedig mi magyarok szeretjük az állandóságot, a biztonságot jelentő változatlanságot. Panaszkodni mindig könnyebb, mint cselekedni. Ha valaki nap mint nap abban a hitben ringatja magát, hogy mennyire tragikus az élet idehaza, azt észérvekkel, példákkal, logikai alapon hiába is próbálnánk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Úgy tűnik, annyira megszoktuk ezt az életérzést, hogy már ragaszkodunk hozzá, furcsa lenne máshogy gondolkozni.
Miért van az, hogy sokkal szegényebb, rosszabb helyzetű kontinenseken jóval boldogabbak az emberek, mint nálunk?
– Egyrészt ezekben az országokban a materiális dolgoknak kisebb jelentőséget tulajdonítanak – sokkal fontosabbak a családi, a társas kapcsolatok, a valahova tartozás érzése. Ez is bizonyítja azt, hogy nem a pénzen, nem az ország gazdasági helyzetén múlik a társadalom tagjainak elégedettsége, boldogsága. Ezek a szegényebb, ámde elégedettebb népek általában a kollektivista kultúrákhoz tartoznak, ahol a legfontosabb a közösség, az összetartozás érzése, szemben az individualista kultúrákkal, ahol az önmegvalósítás, a függetlenség jelenti az értéket. És a modern világ országainak nagy része az individualista kultúrákhoz tartozik.
Akkor csupán hozzáálláson dől el a dolog, és mentalitás kérdése?
– Abszolút, ugyanis mi szeretjük magunkat másokhoz hasonlítani, aminek eredményeképpen biztosan találunk olyan embereket, országokat, amikhez képest kevésbé vagyunk jómódúak. Mindez melegágya az elégedetlenségnek. Egy kollektivista kultúrában nincs értelme az ilyen összehasonlításoknak, hiszen ott a közösség számít, nem pedig az egyén. Velünk viszont elhitetik, hogy ha keményen dolgozunk, ügyesek vagyunk, akkor bármit elérhetünk. És ha ez a bármi, az álmaink mégsem jönnek össze olyan könnyedén, akkor azt a saját képességeinkről való negatív visszacsatolásnak vesszük, önbizalmunk hanyatlik, boldogtalanok leszünk. Amellett fogyasztói társadalomban élünk, ahol azt sulykolják a reklámok, hogy minél többed és többed van, annál boldogabb és elégedettebb leszel.
Ezért alacsony jellemzően az önértékelésünk is?
– Igen, a pesszimizmusunkat, reménytelenség-érzetünket az önmagunkba vetett hit hiánya is táplálja. Amíg nem tudjuk önmagunkat értékelni, becsülni, sőt, kellően magabiztosnak lenni, addig hogyan is lehetnénk a környezetünkkel elégedettek? Márpedig ha körbenézünk magunk körül és magunkban is, bizony kevés az olyan ember, aki egészséges önbizalommal rendelkezik. Tipikus gondolkodási hiba: a jövőbeli okság feltételezése, azaz ha eddig valami nem sikerült, valami rossz volt, akkor az a jövőben is így marad (hacsak még rosszabb nem lesz). Így bizonyítékok hiányában, automatikusan jutunk téves következtetésekre önmagunkkal, jövőnkkel, környezetünkkel kapcsolatban.
Történelmi elnyomatásunkkal, hányattatásunkkal mennyire magyarázható ez a búskomor nemzeti néplélek?
Ha nem tudsz megváltoztatni egy helyzetet, akkor változtass a hozzáállásodon!
Néha egyszerűen lehetetlen változtatni a fizikai körülményeken, vagy legalábbis nem belátható időn belül, esetleg drasztikus fordulat nélkül – mégis boldogtalannak érzed magad. Nem találod a megfelelő állást, folyton belebotlasz egy rosszakaróba. Mit tehetnél ilyenkor?
Változtass felfogásodon, vagy véleményeden a helyzettel kapcsolatban – ez pedig segít változtatni hozzáállásodon is.
Több mint 2000 évvel ezelőtt Epiktétosz, a görög filozófus így fogalmazott: „Az embereket nem a velük történő dolgok zavarják, hanem az azokkal kapcsolatos véleményeik és elveik. Mikor akadályoznak, zavarnak vagy bántanak minket, hadd ne mások hibáinak tulajdonítsuk ezeket, hanem önmagunkénak; vagyis saját elveinknek és véleményeinknek.”
A modern viselkedéstudomány pedig egyetért ezzel – írja a Filantropikum.com.Albert Ellis, aki a racionális érzelmi viselkedésterápia kifejlesztéséért vált elismertté, elmondta: az, ahogyan az emberek bizonyos dolgokra reagálnak, leginkább az események látásmódjától, és nem pedig maguktól az eseményektől függ.
Lássunk 5 tanácsot, hogyan lehet változtatni felfogásunkon és a dolgokhoz való hozzáállásunkon: Valld be magadnak, hogy nem vagy boldog.
Semmin sem változtathatsz addig, amíg nem tudatosítod, hogy változtatni kell rajta. Ne szajkózd tovább, hogy bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Inkább irányítsd tudatosan az események és emberek által kiváltott gondolataidat és reakcióidat. Tudd, hogy az optimizmus mindig egy lehetőség.
Senki sem született alapból jó vagy rossz hozzáállással. Ez olyasmi, amit személyes tapasztalataid alapján alakítasz ki. Nagyon kevés a reménytelenül menthetetlen helyzet – mindig próbálj valami pozitívumot találni a kihívó helyzetekben, és írd is le ezeket, hogy később is emlékezz rájuk.
Használj pozitív szavakat.
Egész nap használj olyan kijelentéseket, hogy „bizakodó vagyok”, vagy „majd találok rá megoldást”. A kimondott szavaknak óriási hatása van viselkedésedre és érzelmi állapotodra.
Nagyon sok nő szülés után úgy érzi, hogy váltania kell. A régi napi 8-10 órás taposómalom már nem egyeztethető össze a családi élettel. Talán éppen ez a kisbabával töltött 2-3 év nagyszerű lehetősé arra, hogy elkezdjük megvalósítani az álmainkat. A következő cikk bizonyítja, hogy nem lehetetlenség a vállalkozás kisgyerekkel.
Minden vállalkozó ember mögött áll egy történet, melynek legérdekesebb mozzanata, hogy mikor és miért vette a bátorságot arra, hogy az önmegvalósítás útjára lépjen. Most induló sorozatunk első szereplője Matheidesz Dóra, aki hat évvel ezelőtt még a budapesti Holland Nagykövetség kulturális osztályán dolgozott. Munkája kihívást jelentett számára, és nagy örömmel végezte egészen addig, míg édesanya nem lett. Akkor úgy látta, a kisgyermekes lét nem összeegyeztető a fix munkarenddel – valahogy így indult útjára a b.boom kismamaruha-üzlet.
Hogyan jött a váltás gondolata?
– Mindig is szerettem a nemzetközi környezetet, mindig is jól kijöttem a külföldiekkel. Miután jól beszélek több nyelven is és sokat megfordultam külföldön, nem esett nehezemre a nemzetközi közeg. Szerettem a diplomácia világát is, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A munkát is szerettem, változatos volt és érdekes. De amint anyaként kellett ellátnom a munkakörömet, hirtelen nehéz lett a munkaidő adta merevséggel bánni, a hivatali munkarend kötöttsége, a folyamatos jelenlét rossz érzéssel töltött el.
– A váltás – már ami a munka jellegét, szektorát illeti, óriási volt. Miért éppen kismamaruha?
– A nagykövetségen valójában nem volt túl sok kreatív feladatom. Nagyon leegyszerűsítve azt csináltam, amit mondtak, amit kiosztottak rám és kevés hely és tér volt ötletekre, elképzelésekre. Amikor otthagytam a nagykövetséget, hogy saját vállalkozást indítsak, ez teljesen megváltozott. Csak magamra számíthattam, az én ötleteimre, a saját elképzeléseimre, mindent magam csináltam. Nem csak munkahelyet, de szakmát is váltottam anélkül, hogy erre képeztem volna magamat. Beosztottból vezető lettem, a saját vezetőm. Az addig szigorúan irodai munkámat felváltotta egy túlnyomó részt gyakorlati munka. A közszférából áteveztem a kereskedelembe, ahol nincs háttér, ahol nincs kinek benyújtani a számlát, itt mindent saját erőből kell megoldani. Ennek nagyon sok előnye is van. Talán mert a bürokrácia világában 8 év alatt eleget adminisztráltam, sikerült a b.boom-ban minimálisra szorítanunk a cégen belüli papírmunkát. Habár rettentő sok adminisztratív követelménynek kell a cégeknek megfelelni, mi igyekszünk minimalizálni a házon belüli adminisztrációt, amit csak lehet, online megoldásokkal próbálunk hatékonnyá és csinálhatóvá tenni. A kismamaruha az valójában egy véletlen találkozás eredménye. Egyszer csak szembe jött és én beleszerettem a lehetőségbe. Ez a szerelem lassan 6 éve tart.
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában