Korábbi bejegyzésemben írtam a kütyüfüggő fiatalokról. Mielőtt szörnyülködni kezdünk az utánunk jövő generációkon, ne felejtsük, el, hogy amit látunk, arról valahol mindig a szülők és az aktuális társadalmi (t)rend a felelős. A világot és annak az elvárásait nem tudjuk megváltoztatni, a mi szerepünk az, hogy valós értéket nyújtsunk a gyerekeinknek. Sajnos gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a kisgyerekek között is az számít majdnem kizárólagos értéknek, hogy kinek milyen telefonja van.
Én (még) szerencsés helyzetben vagyok, mivel egy egyszerű észak-magyarországi kisvárosban élek, „keresztény gettóban”, vagyis a szomszéd családok is járnak valamilyen gyülekezetbe, és a gyerekeimet keresztény iskolába járatom. Nem az a célom, hogy szektás kis nyamvadékokat neveljek búra alatt, hanem működő alternatívát szándékozok kínálni az értékvesztett világgal szemben. Nyilván, a „keresztény” gyerekek sem tökéletesek, de látszik rajtuk, hogy kaptak valami pluszt, ami kezd kiveszni a társadalomból: a felnőttek tiszteletét, engedelmességet, segítőkészséget, a közösségben való gondolkodást.
Mi szülők a példamutatásunkkal tehetjük a legtöbbet a kis életre felkészítő hátizsákjukba. Rájöttem, hogy ez is kevés. Még mindig Mózes 5. könyvének 11. részénél jártam, amikor szíven ütött a következő rész:
Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz. Írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra, hogy hosszú ideig éljetek, és éljenek fiaitok is azon a földön, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, hogy nekik adja, amíg csak ég lesz a föld fölött. (V.Mózes 11:18-21.)
Ez azt jelenti, hogy nem csak példamutatásra és szeretetre van szükség, hanem az értékrendünkre meg is kell tanítani a gyerekeket. Reggel és este, étkezések közben, ha sétálunk, ha autókázunk, mindig.
Érhet az a vád, hogy nem engedem szegényeknek, hogy majd maguk döntsék el, hogy nekik mi az érték, mi alapján szeretnének élni. Én hagyom, csak fontosnak tartok egy olyan alapot lefektetni az életükbe, amihez tudnak majd viszonyítani, hogy legyen mihez ragaszkodni, vagy eltérni attól.
Nem akarom, hogy a média vagy a korszellem határozza meg az értékrendjüket. Nem szeretném, hogy egoista majmok legyenek, akik a másik embert csak önző vágyaik kiszolgálására használják. Sajnos ezt látom, és azt, hogy az érték nélküli fiatal generáció szüleinek sincs semmilyen értékrendje. Vagyis van: olyan, amiben az anyagiak határozzák meg az ember életét, ahol a legnagyobb dicsőség tévében szerepelni celebként, ahol könnyebb kapcsolatot váltani, mint küzdeni a meglévőért.
Most prédikálok, pedig semmi garancia nincs arra, hogy az én gyerekeim mintakamaszok és mintafelnőttek lesznek, mint ahogy én sem voltam az, de legalább van egy szilárd pont, amihez visszamehetek, és újraértelmezhetem az életemet.
Vajon meg tudjuk adni ezt nekik? Lesz mit elővenni a hátizsákjukból?
A kaposvári cigánytelepen született, tizenhét éves korában férjhez akarták adni, de ő inkább tanulni akart és tanítani. A család támogatása nélkül ez kivitelezhetetlen lett volna, a romák bárminemű oktatásában ez a kiindulópont: a szülők megnyerése – mondja a 40 éves Farkas Mária, pedagógus és romológus, a Gandhi Gimnázium volt igazgatóhelyettese, többek között a cigány népismereti tankönyv társszerzője.
Farkas Mária. Fotó: Sarmasági Andrea
– Kaposváron születtem, egy beás cigány családban, és a kaposszentjakabi cigánytelepen éltünk hatéves koromig, a szüleim válásáig. Emlékszem, az utcánkban akkor még mindenki dolgozott. Édesapám művezető oktató volt, hideg-meleg burkoló, rettenetesen hajtós, becsületes, igazi munkásember. Soha egyetlen egy napon nem hiányzott a munkahelyéről, ezt a szorgalmat nagyon értékeltem benne. Édesanyám is dolgozott, több műszakban is, de csak 54 évesen, ötgyerekes cigányasszonyként tette le az érettségit, méghozzá az én ösztönzésemre.
Voltak tanult emberek a családjában?
– Senki sem volt különösebben iskolázott, és soha nem mondták nekem, hogy tanuljak. Én viszont szorgalmas gyerek voltam, szerettem olvasni, a magyar volt a kedvenc tantárgyam. Az általános iskolában, a középiskolában, a főiskolai és egyetemi tanulmányaim során is a legjobb tanulók közé tartoztam.
Érte valaha atrocitás a származása miatt?
– Kezdetben abba az iskolába jártam, ahol most is tanítok, utána egy olyan iskolába kerültem, ahol egyedül én voltam cigány. Ott rengeteg negatív élmény ért, a gyerekek sokat csúfoltak. Pedig legfeljebb annyiban különböztem tőlük, hogy sötétebb volt a bőröm, és nem voltak márkás ruháim, hiszen édesanyám egyedül nevelt minket, de mindig tisztán járatott. Hazamentem, anyámnak sírtam el, hogy bántanak. Erre ő bement az iskolába, és a maga cigány temperamentumával rendet rakott, hogy az ő lányát senki ne merje bántani. A tanárok is rendre intették a gyerekeket, mert volt, hogy a csúfoláson túl elgáncsoltak, hóval megetettek. Tehát voltak negatív tapasztalataim. Ezeket szerintem nem fogom kitörölni az emlékezetemből soha, de megbocsátottam.
Ez később is folytatódott?
– Nem, a középiskolában, az egyetemen, a munkahelyeimen is mindig jó szívvel fogadtak. Az általános iskolai osztálytársakkal ma már osztálytalálkozókat szervezünk, és jó a kapcsolatom velük. Bocsánatot kértek az akkori viselkedésükért, hiszen felnőttként másképp látják a világot, mint annak idején. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy négy diplomával bebizonyítottam: cigány származásúként én is el tudok érni annyit, mint ők. Bár alapvetően soha nem akartam másoknak megfelelni, csupán a magam céljait, vágyait akartam elérni. Ez nem ment könnyen: a gyermekem nevelése, a háztartás és munka mellett az egyetemre járás sok lemondással járt, szabadidőm nem volt. Hajnali fél háromkor keltem éveken át, a csendben írtam a szakdolgozatomat, tanultam, majd a kislányomat elindítottam az iskolába, és eljártam dolgozni a Gandhi Gimnáziumba.
Mindez miként hatott a magán-életére?
– 14 éves korban a családunkban gyakorlatilag minden lány úgymond „férjhez” ment. Én viszont elmagyaráztam a szüleimnek, hogy nem szeretnék férjhez menni, hanem tanulni szeretnék. Ők ezt elfogadták. Én egyáltalán nem foglalkoztam a fiúkkal, 22 éves koromban ismertem meg a leendő férjemet is. Nagyon szép kapcsolatunk volt, de hosszú távon nem tudta tolerálni, hogy rengeteget dolgozom, és keveset látjuk egymást. Elváltunk, de szerelmünk gyümölcseként egy kislány született, akit azóta egyedül nevelek.
Végtelen házimunka! A kisgyerekes anyukák mindennapjai Nézd meg ezt a humoros videót, és megérted, hogy miért végtelen a házimunka totyogó kisbaba mellett!
Ezek a mai fiatalok! -csóválhatnám a fejem látva, hogy minden tinédzser a telefonját nyomkodja, és a személyes kommunikációt egyre inkább a csetelés váltja fel. Azért nem ítélem el őket, mert tényleg nagyon jó a telefont nyomogatni, és a közösségi oldalakat böngészni, különösen, ha megvan a mindennapi lájkmennyiségünk. Rájöttem, hogy valamilyen szinten én is függő lettem. Tudatosan kezdem visszaszorítani a telefonozgatást, de ez nem egyszerű.
Nekem könnyebb, mert tudom, hogy volt élet az internet előtti világban is, nem is akármilyen! Amikor a kütyük helyett elkezdek valami értelmes tevékenység után nézni, imádkozni, bibliát olvasni, gyerekekkel játszani. Ilyenkor érzem, hogy élek, nemcsak egy szimuláció játék részese vagyok. Nem mellékesen: végre alszom! Ha leszámítjuk, hogy hányszor kelek a két kicsihez éjjelente, de azt már megszoktam. Azért sem nézem meg, hogy miért pittyeg a telefonom!
Szegény tinikkel mi lenne, ha egy nap arra ébrednének, hogy se teló, se tab, se internet, se mp3 lejátszó? Klinikákat kellene nyitni, hogy a függők tömegeit kikezeljék!
Bezzeg a mi időnkben, a mai fiatalok azt sem tudják, hogy milyen jól szórakoztunk akkoriban! Hohó: ’90-es évek: a videó-kölcsönzők virágkorában MUSZÁJ volt naponta két filmet megnézni, mert másnap vissza kellett vinni! Kivéve, ha illegálisan lemásoltuk, de igazából akkor is megnéztük. Este meg jött a film, vagy a Friderikusz-show, stb. Szóval, mi meg a tévét lestük.
Volt nekünk is kütyünk: a Tetris. Boldog-boldogtalan nyomkodta. Ez egy őrület volt a gimiben!
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában