Keresztény önmegvalósítás – felebaráti szeretet helyett?
Részlet Christa Meves (1925) „Wahrheit befreit” (Az igazság szabaddá tesz) című könyvéből.
Igazán egészséges és épen maradó önmegvalósítás csak a tapasztalat józan elfogadása után kezdődhet el: az ember nem csupán nincs abban a helyzetben, hogy megváltsa önmagát, hanem itt a földön születése és halála között ki van szolgáltatva a természetnek, és nem marad más számára, mint kiegyezni sorsának nyomorultságával.
Mégis van a menekülésnek egy keskeny útja: elfogadni Isten ajánlatát, az ő 2000 évvel ezelőtt kinyilatkoztatott igazságát, és megváltását azok számára, akik ezt hittel elfogadják. Ebben az elgondolásban rejlik az átfogó és reális önmegvalósítás, mert ez az emberből mint a Teremtő teremtményéből indul ki. A Teremtőnek terve van az emberrel, égbetörő terve: valósítsa meg a földön az Ő országát, a szeretet országát. Értse meg a minden egyes embert személyesen, de természetfölötti módon szerető Istent (az ő kinyilatkoztatása szerint), és ezt tegye – a mennyei Atya iránti hálás szeretettel – élete központi feladatává.
Az emberiség minden fölfuvalkodott önmegváltási kísérletével szemben ez az önmegvalósításnak igazi alapeszméje. Minden önmegvalósítás első feltétele tehát: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből” (Mt 22,37).
Ez az a lépés, amelynek az „árnyékkal” való minden küzdelem előtt meg kell történnie. A szerető, életet, sőt örök életet ajándékozó Isten iránti szeretetteljes hála teszi lehetővé, hogy az Istennek önként, szeretettel engedelmeskedő ember számára szabad út nyíljék aktív együttműködésre az isteni segítséggel.
Csak ennek a hitbeli lépésnek a megtétele után, a következő lépés – „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,39) – kapcsán tapasztalja meg az ember, hogy nem szabad önmagával megelégednie, mert akkor váratlanul Isten ellen fordulhat, és megmaradhat a bűnben.
Csak ez a keserű megállapítás teszi Krisztus megváltói tevékenységét megszabadító, lelkes örömmel köszöntendő fölismeréssé. Ez vezet a helyesen értelmezett – az összes önmegváltók által ígért (de be nem váltott) – lelki békéhez.
Napjainkban egyre több nő őrlődik a kétségbeesett próbálkozások közepette, amikor a magánéletet és a karriert igyekszik egyeztetni. Egyre többen vetik el a családalapítás gondolatát attól való félelmükben, hogy az önmegvalósítás és a család nem fér össze. Eva Herman, a Németországban ismert és elismert újságíró és televíziós műsorvezető könyve provokatív védőbeszéd a nőiesség gyökereihez való visszatérés mellett.
„Mi nők sok mindent elértünk. Díszlépésben masírozunk az ellentmondásokkal teli mindennapokon keresztül. Kétségbeesetten vágyunk biztonságra, otthonra és családra, és naponta magányos harcot vívunk a férfiak uralta munkahelyeken. Lemondunk a gyerekvállalásról, és ha mégis van egy-két csemeténk, amilyen gyorsan csak lehet, idegenekre bízzuk őket. A magánélet és a karrier közötti egyensúlyozás felér bármilyen extrém sporttal, és felőröl bennünket, ahelyett hogy szárnyakat adna. Megéri ez? Milyen árat fizetünk azért, hogy emancipáltak és öntudatosak legyünk? Nők vagyunk még egyáltalán?” – efféle kérdéseket feszeget a Miss Tévéhíradó könyve. Frau Hermann nem könyvből tanulta a jelenséget. Ő maga is a média világának taposómalmában „önmegvalósított” már jó ideje, és harmadik férjével élt, amikor harminchét évesen egyszer csak megváltozott benne valami. Egészen addig a munka volt a mindene, aztán eljött az idő, hogy nem tudott úgy elmenni egy babakocsi mellett, hogy bele ne kukkantson. Meghozták a bátor döntést, és gyermeket vállaltak. „Vélt felsőbbrendűségem és uralkodni vágyásom fokozatosan átadta a helyet a mások szükségleteihez való alkalmazkodásnak, ezt a folyamatot magam is meglepetten konstatáltam” – vallja be őszintén. Ma már úgy nyilatkozik, hogy ha újrakezdhetné az életét, otthon nevelné öt gyermekét. Ez a vonat neki már elment, de ismertségét kihasználva azon igyekszik, hogy másokat időben meggyőzzön a női szerepekhez való visszatérésről. „Úgy érzem, az én felelősségem, hogy beszéljek arról, amit egy nő sem vall be szívesen: néha teljesen kikészülünk a saját – még oly intelligens – életünkre vonatkozó elképzeléseinktől.”
Önmegvalósítás vagy kényszer?
2006-ban a Cicero című lapban feltette a kérdést: „Vajon az emancipáció csupán tévedés?” A cikk Németország-szerte heves vitákat kavart. Az írónő ellen a feministák hecckampányt indítottak, hogy a főnökei előtt befeketítsék, egzisztenciálisan ellehetetlenítsék. Nyilvános levelekben vádolták azzal, hogy visszasírja az „ötvenes évekbeli, tűzhelyet melengető anyucit”. Ennek ellenére látott napvilágot ez a könyv, melyben e vitáról is szókimondóan beszámol.
Mára divatossá vált, hogy valósítsd meg önmagad, élj a jogaiddal anélkül, hogy tekintettel kéne lenned valakire. Járványosan terjed az egoizmus, felértékelődik a szingli lét. „Az egész egy kerékben futó aranyhörcsögre emlékeztet, aki csak szalad és szalad egy helyben, közben bemagyarázza magának, hogy hatalmas távokat tett meg” – von párhuzamot Eva, majd felteszi a kérdést: valóban önmegvalósításról van szó, vagy csupán egy állandó elismeréstől való függőségről, esetleg álruhába bújtatott egzisztenciális kényszerről? „Nálunk, úgy tűnik, a meggyőződéses anyák a társadalmi ranglétra alján foglalnak helyet. Minél jobban sikerül henyélőként befeketíteni a »csak háziasszonyokat«, annál inkább kényszerülnek védekezésre. »Ó, egyáltalán nem dolgozik? Nem jár a gyerek óvodába? De hát mit csinál tulajdonképpen egész nap?« Ilyen kérdések záporoznak azokra a nőkre, akik teljes erőbedobással azon fáradoznak, hogy párkapcsolatuk jól működjön, szeretetteljesen neveljék gyermekeiket, és tartalmas ételeket főzzenek, rendben tartsák a lakást.” Egyet jelent az önmegvalósítás a munkával? Sokak szerint igen. Ennek az elméletnek az alapkövét pedig nem egy feminista rakta le, hanem Karl Marx személyesen: „Az ember csak akkor tudja minden képességét kibontakoztatni, ha dolgozik” – állította.
Sokan az egyenlő jogokat összetévesztik az egyformasággal. Keményvonalas feministák szerint nincs különbség a férfi és a nő között, csak a nevelés határozza meg, hogy mennyire férfias vagy nőies lesz valaki. Ennek cáfolatára az írónő számos kutatási eredményt felsorol, s a következő konklúziót vonja le: „Ezt az egész versengést férfiak és nők között egyszerűen sutba kell dobni a többi túlhaladott nézet közé. Aki még mindig azt hiszi, hogy az ember levetkőzheti ősi természetét önmaga kulturális lényként való definiálása révén, óriásit téved.” TOVÁBB OLVASOM: Önmegvalósítás vagy kényszer?
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában