Leülnél könyvet olvasni, de még mielőtt kinyitnád, eszedbe jut, hogy másfél órája nem csekkoltad az e-mailjeidet. Ha már ott vagy a laptop előtt, belenézel még a hírekbe, miközben csengetve érkezik a jelzés, hogy egyik ismerősöd lájkolta legutóbbi posztodat a Facebookon. Persze erre illik visszaküldeni legalább egy szmájlit, miközben az idővonaladon felbukkan a napi top vicces összeállítás, „ha csak egy klipet nézel meg, ez legyen” kommenttel. A YouTube videó mellett jobboldalt még további személyre szabott klipajánlatok tűnnek fel, legalább egybe muszáj belenézni. A hosszúra nyúlt körútnak a telefon SMS-jelzése vet véget, innen a navigálás az okostelefonra vált. A kiszemelt könyv ott hever a kanapén, reménytelenül, vesztesen. Előfordult már ilyen veled is?
„Az elmúlt néhány évben az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki vagy valami megbabrálta az agyamat, átstrukturálta a neurális hálózatot, és átprogramozta a memóriát. Amennyire meg tudom állapítani, nem butulok, de az agyam változik. Már nem úgy gondolkodom, mint régen. Ezt leginkább akkor érzem, amikor olvasok. Valaha könnyedén el tudtam merülni egy könyvben vagy egy hosszabb cikkben. Elmémet magával ragadta a fordulatos elbeszélés vagy a jól felépített érvelés, és órákon át tudtam hosszas prózai szövegeket olvasni. Ez most már ritkán fordul elő. Manapság már egy-két oldal után kezd elkalandozni a figyelmem. Türelmetlen leszek, elveszítem a fonalat, és inkább valami más tennivaló után nézek. Úgy érzem, mindig erőszakosan kell a konok agyamat visszaráncigálni az olvasnivalóhoz. Az elmélyült olvasás, amely egykor oly természetes volt, kínlódássá változott” – írja Nicholas Carr Hogyan változtatja meg az internet az agyunkat? A sekélyesek kora című, most magyarul is megjelent könyvében. Az alapmű eredetileg 2010-ben íródott, de az akkori amerikai állapotok némi optimizmussal megfeleltethetők a 2015-ös hazai szokásoknak.
Amikor Carr rácsodálkozik a magán észlelt változásokra, sokunk tapasztalatát fogalmazza meg. Nem azt mondja, hogy ami a digitális környezetünk hatására történt, az rossz, csak annyit állít, hogy a változások sokkal mélyebben érintenek bennünket, mintsem gondoljuk. „Ki sem tudom számolni, hány órát vagy liter benzint spórolt meg már nekem az internet. Banki ügyeimet és beszerzéseimet is többnyire online intézem, böngésző segítségével fizetem ki a számláimat, jegyzem elő a találkozóimat, foglalom le a repülőjegyemet és a szállodai szobát, hosszabbítom meg a jogosítványomat. De még amikor éppen nem dolgozom, akkori is sokszor fürkészem a web adatrengetegét: e-maileket olvasok és írok, átfutom a főcímeket és a blogbejegyzéseket, követem, ahogy mások frissítik állapotukat a Facebookon, videókat nézek, zenét töltök le, vagy egész egyszerűen csak sodródom linkről linkre.”
Akik 1980 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1980 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.
Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.
MI NEM NAGYON UNATKOZTUNK, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
ÉTKEZÉSI SZOKÁSAINK Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.
Valójában ma egy olyan álpatriarchális társadalomban élünk, amelyben a nők jelentős része mindinkább házisárkánnyá válik, miközben sok férfi egyre zsugorodó kerti törpének érezheti magát: ezek a kényszerű szerepek valamennyi érintettre rombolóan hatnak – összegzi többéves szakmai tapasztalatát Aszalós Péter pszichológus. A párkapcsolatok javítására szakosodott, önismereti tréningeket vezető szakember az MTI-Pressnek elmondta a jelenségről, hogy több lépésben lezajló, hosszas folyamatról van szó, amelynek alapja a férfiak általános elbizonytalanodása, az utóbbitól pedig az egész euró-atlanti kultúrára jellemző hagyományos férfi uralom megrendült.
A látszat fenntartása egyre kínosabb, amitől a nők is frusztráltak. Ugyanis a megálmodott erős, magabiztos, minden helyzetet uralni képes férfi helyett a nők sok esetben életük párjának mostanság – a pszichológus szavai szerint – valójában „egy gyámolításra szoruló kisfiúnak rebegik el a boldogító igent, aki önállóan még egy szöget sem képes beverni a falba.” A jó feleségnek nem csupán szeretőként, háziasszonyként, anyaként kell helytállnia, hanem ennél is fontosabb feladat a párja önbizalmának állandó megerősítése. – Naponta érzékeltetnie kell vele, hogy „drágám, nem vitás, te vagy a legjobb.” Ha e biztatás szívből jön is, sok nő mégiscsak csalódott. Ez a magában elnyomott érzés pedig párját illetően fokozódó elégedetlenségben nyilvánulhat meg. Elfojtott dühe zsörtölődésig fajul, ami pedig – rossz esetben – kezdeti lépés az elsárkányosodáshoz – magyarázza Aszalós Péter.
Kényeztetési verseny A szakember szerint a férfiúi önbecsülés a mai világban ezer sebből vérzik. Régen mint családfenntartót eleve egyfajta tisztelet övezte a férfit. A kétkeresős modellben viszont megrendült az ezen alapuló tekintély. Az értékrend általános zűrzavarában a munka is – mint az önbecsülés másik fontos pillére – veszített értékéből, társadalmi presztízse zuhant. Az egyéni valós teljesítmény helyett a pénz a mérce. Nem számít, hogy a „sikeres vállalkozó” miként vagyonosodik, csak legyen alatta egy gallytörő ráccsal felszerelt luxus terepjáró. Így pedig a jól végzett munka jutalmát adó elismerés is vékonyabban csordogál, kevésbé táplálja az önértékelést.
Ebben a helyzetben a fiúgyerek sokszor – még ha nem is csonka családban cseperedik – mintaként maga előtt csak egy állandó megerősítésre szoruló, gyötrődő, önmagával viaskodó apát lát. E halovány háttérre támaszkodva kellene majd később „óriásként” megküzdeni a világgal – érzékelteti a folyamatot a szakember. Mint kifejti, az apahiányos társadalom a gyerekben állandósítja a belső bizonytalanságot, aki emiatt gyakran az anyja szoknyája mögött keres menedéket. A mama pedig – csupa jó szándékból – hajlamos lehet érzelmileg bekebelezni a „szeme fényét”, ezzel viszont megfosztja a felnőtt férfivá válás esélyétől, bizonyos értelemben kasztrálja őt. A pszichológus megemlíti, hogy a primitívnek mondott afrikai törzseknél ez nem így van, náluk ősi beavatási szertartás keretében választják el a serdülő gyereket az anyjától. A fiú a fájdalom elviselésének próbáján átesve már megbecsült felnőttként térhet vissza a családi kunyhóba. A nyugati országok szokásmódja szerint pedig 18 éves korában a fiatal elköltözik otthonról, és megkezdi az önálló életet. Nálunk ez másként alakult.
A kaposvári cigánytelepen született, tizenhét éves korában férjhez akarták adni, de ő inkább tanulni akart és tanítani. A család támogatása nélkül ez kivitelezhetetlen lett volna, a romák bárminemű oktatásában ez a kiindulópont: a szülők megnyerése – mondja a 40 éves Farkas Mária, pedagógus és romológus, a Gandhi Gimnázium volt igazgatóhelyettese, többek között a cigány népismereti tankönyv társszerzője.
Farkas Mária. Fotó: Sarmasági Andrea
– Kaposváron születtem, egy beás cigány családban, és a kaposszentjakabi cigánytelepen éltünk hatéves koromig, a szüleim válásáig. Emlékszem, az utcánkban akkor még mindenki dolgozott. Édesapám művezető oktató volt, hideg-meleg burkoló, rettenetesen hajtós, becsületes, igazi munkásember. Soha egyetlen egy napon nem hiányzott a munkahelyéről, ezt a szorgalmat nagyon értékeltem benne. Édesanyám is dolgozott, több műszakban is, de csak 54 évesen, ötgyerekes cigányasszonyként tette le az érettségit, méghozzá az én ösztönzésemre.
Voltak tanult emberek a családjában?
– Senki sem volt különösebben iskolázott, és soha nem mondták nekem, hogy tanuljak. Én viszont szorgalmas gyerek voltam, szerettem olvasni, a magyar volt a kedvenc tantárgyam. Az általános iskolában, a középiskolában, a főiskolai és egyetemi tanulmányaim során is a legjobb tanulók közé tartoztam.
Érte valaha atrocitás a származása miatt?
– Kezdetben abba az iskolába jártam, ahol most is tanítok, utána egy olyan iskolába kerültem, ahol egyedül én voltam cigány. Ott rengeteg negatív élmény ért, a gyerekek sokat csúfoltak. Pedig legfeljebb annyiban különböztem tőlük, hogy sötétebb volt a bőröm, és nem voltak márkás ruháim, hiszen édesanyám egyedül nevelt minket, de mindig tisztán járatott. Hazamentem, anyámnak sírtam el, hogy bántanak. Erre ő bement az iskolába, és a maga cigány temperamentumával rendet rakott, hogy az ő lányát senki ne merje bántani. A tanárok is rendre intették a gyerekeket, mert volt, hogy a csúfoláson túl elgáncsoltak, hóval megetettek. Tehát voltak negatív tapasztalataim. Ezeket szerintem nem fogom kitörölni az emlékezetemből soha, de megbocsátottam.
Ez később is folytatódott?
– Nem, a középiskolában, az egyetemen, a munkahelyeimen is mindig jó szívvel fogadtak. Az általános iskolai osztálytársakkal ma már osztálytalálkozókat szervezünk, és jó a kapcsolatom velük. Bocsánatot kértek az akkori viselkedésükért, hiszen felnőttként másképp látják a világot, mint annak idején. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy négy diplomával bebizonyítottam: cigány származásúként én is el tudok érni annyit, mint ők. Bár alapvetően soha nem akartam másoknak megfelelni, csupán a magam céljait, vágyait akartam elérni. Ez nem ment könnyen: a gyermekem nevelése, a háztartás és munka mellett az egyetemre járás sok lemondással járt, szabadidőm nem volt. Hajnali fél háromkor keltem éveken át, a csendben írtam a szakdolgozatomat, tanultam, majd a kislányomat elindítottam az iskolába, és eljártam dolgozni a Gandhi Gimnáziumba.
Mindez miként hatott a magán-életére?
– 14 éves korban a családunkban gyakorlatilag minden lány úgymond „férjhez” ment. Én viszont elmagyaráztam a szüleimnek, hogy nem szeretnék férjhez menni, hanem tanulni szeretnék. Ők ezt elfogadták. Én egyáltalán nem foglalkoztam a fiúkkal, 22 éves koromban ismertem meg a leendő férjemet is. Nagyon szép kapcsolatunk volt, de hosszú távon nem tudta tolerálni, hogy rengeteget dolgozom, és keveset látjuk egymást. Elváltunk, de szerelmünk gyümölcseként egy kislány született, akit azóta egyedül nevelek.
Végtelen házimunka! A kisgyerekes anyukák mindennapjai Nézd meg ezt a humoros videót, és megérted, hogy miért végtelen a házimunka totyogó kisbaba mellett!
A weboldal SÜTIKET használ, amiket SAJNOS nem lehet MEGENNI, de segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalam további használatával jóváhagyod, hogy sütiket (magyarul cookie-kat) használjak.
Hozzászólások mostanában