Miért pesszimisták a magyarok? Erre a kérdésre ad választ a következő cikkben Ujpál Zsófia pszichológus :

Mi az oka, hogy hajlamosak vagyunk magunkat, a helyzetünket, sőt a jövőnket is sokkal rosszabb színben látni, mint ami a valóság?

– Szociálpszichológiai kutatások szerint az általános elégedettségünk, nemzeti boldogságunk egyes afrikai országokéval vetekszik. Ez egyfajta nemzeti karakterisztika, belénk nevelt pesszimizmus – ilyen környezetben nevelkedünk, élünk, ez vesz minket körül. Az elégedetlenség szokás és elvárás is egyben. Nálunk nem illik dicsekedni, örülni, büszkének lenni. Részünkké vált, hogy szinte szeretünk panaszkodni: szívesen mondjuk el legkisebb bajunkat is, és még szívesebben hallgatjuk mások panaszait. Ha kipanaszkodjuk magunkat, kiadjuk magunkból (egy kis időre) a dühünket, az elégedetlenségünket, és már nem is érezzük akkora szükségét annak, hogy ténylegesen tegyünk is valamit a dolgok megváltoztatása érdekében. Márpedig mi magyarok szeretjük az állandóságot, a biztonságot jelentő változatlanságot. Panaszkodni mindig könnyebb, mint cselekedni. Ha valaki nap mint nap abban a hitben ringatja magát, hogy mennyire tragikus az élet idehaza, azt észérvekkel, példákkal, logikai alapon hiába is próbálnánk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Úgy tűnik, annyira megszoktuk ezt az életérzést, hogy már ragaszkodunk hozzá, furcsa lenne máshogy gondolkozni.

Miért van az, hogy sokkal szegényebb, rosszabb helyzetű kontinenseken jóval boldogabbak az emberek, mint nálunk?

– Egyrészt ezekben az országokban a materiális dolgoknak kisebb jelentőséget tulajdonítanak – sokkal fontosabbak a családi, a társas kapcsolatok, a valahova tartozás érzése. Ez is bizonyítja azt, hogy nem a pénzen, nem az ország gazdasági helyzetén múlik a társadalom tagjainak elégedettsége, boldogsága. Ezek a szegényebb, ámde elégedettebb népek általában a kollektivista kultúrákhoz tartoznak, ahol a legfontosabb a közösség, az összetartozás érzése, szemben az individualista kultúrákkal, ahol az önmegvalósítás, a függetlenség jelenti az értéket. És a modern világ országainak nagy része az individualista kultúrákhoz tartozik.

Akkor csupán hozzáálláson dől el a dolog, és mentalitás kérdése?

– Abszolút, ugyanis mi szeretjük magunkat másokhoz hasonlítani, aminek eredményeképpen biztosan találunk olyan embereket, országokat, amikhez képest kevésbé vagyunk jómódúak. Mindez melegágya az elégedetlenségnek. Egy kollektivista kultúrában nincs értelme az ilyen összehasonlításoknak, hiszen ott a közösség számít, nem pedig az egyén. Velünk viszont elhitetik, hogy ha keményen dolgozunk, ügyesek vagyunk, akkor bármit elérhetünk. És ha ez a bármi, az álmaink mégsem jönnek össze olyan könnyedén, akkor azt a saját képességeinkről való negatív visszacsatolásnak vesszük, önbizalmunk hanyatlik, boldogtalanok leszünk. Amellett fogyasztói társadalomban élünk, ahol azt sulykolják a reklámok, hogy minél többed és többed van, annál boldogabb és elégedettebb leszel.

Ezért alacsony jellemzően az önértékelésünk is?

– Igen, a pesszimizmusunkat, reménytelenség-érzetünket az önmagunkba vetett hit hiánya is táplálja. Amíg nem tudjuk önmagunkat értékelni, becsülni, sőt, kellően magabiztosnak lenni, addig hogyan is lehetnénk a környezetünkkel elégedettek? Márpedig ha körbenézünk magunk körül és magunkban is, bizony kevés az olyan ember, aki egészséges önbizalommal rendelkezik. Tipikus gondolkodási hiba: a jövőbeli okság feltételezése, azaz ha eddig valami nem sikerült, valami rossz volt, akkor az a jövőben is így marad (hacsak még rosszabb nem lesz). Így bizonyítékok hiányában, automatikusan jutunk téves következtetésekre önmagunkkal, jövőnkkel, környezetünkkel kapcsolatban.

Történelmi elnyomatásunkkal, hányattatásunkkal mennyire magyarázható ez a búskomor nemzeti néplélek?

Olvasd tovább: Miért pesszimisták a magyarok?

Forrás: hetek.hu